Nem értem teljesen az események dinamikáját, ezért csak rögzítem: az első húsz percben a közönség úgy ült a főtéri sörpadokon, ahogy azt tette volna egy Koós János-, egy Oscar Peterson vagy egy Yitzhak Perlman-fellépés esetében is: nulla reakció, nihilista mélázás, jólnevelt csend, rövid tapsokkal megszakítva. A tiszteletreméltó erőbedobással játszó,tizennégy tagú kolumbiai salsa bigband az első öt szám alatt láthatóan elgondolkodott néhányszor azon, hogy elvállaljon-e még fellépést olyan helyeken, amelyeket nem talál meg a térképen. A sírásó-jelmezbe (fekete öltöny, fekete ing) öltözött zenekar és Kulcsár Attila-alteregó vezetője pattogós ritmusaival és passzív közönsége jókora távolságra voltak ekkor egymástól.

A dolog akkor billent át, amikor Buenaventura - aki nyilvánvalóan nem ismerte Salif Keita születésnapos-trükkjét, vagy ismerte, de nem merte még egyszer elsütni - két szám között gyorstalpaló tánciskolát kezdeményezett. Ennek keretében felállította a közönséget, majd halk kísérettel minden idők legszebb száma, a Besame mucho taktusaira kezdte el mutogatni a lépéseket. Ekkor két dolog derült ki: Nyíregyházán a populáció fele kívülről fújja a szám eredeti spanyol szövegét (legalábbis spontán nem a Szeretlek én, jöjj vissza hozzám, szeretném lázasan csókolni újra a szád, hanem a Besame, besame mucho, como si fuera esta la noche la ultima vez verzióban kezdték énekelni, ami egyébként adekvát) illetve, hogy Nyíregyháza Közép-európai salsa-nagyhatalom. Épp a főtérre nyílik a helyi salsa-iskola bejárata, amelynek tagjai azonnal ruedát alakítottak és hasonlóan tettek az általam frekventált salsa-klubot képviselő fővárosi zarándokok is - jól jött, hogy mindkét iskola a Buenaventura által is követettrueda de casino irányzathoz tartozik. Innentől a buli meg volt mentve, a salserók és salserák a színpadon táncoltak és a polgári középosztály is szolídan ringatta a csípejét.

A zenekar egyébként a félelmekkel ellentétben tökéletesen motiváltan és élvezettel játszott, nyoma sem volt a "vidékre jó lesz"-attitűdnek. Három ütőhangszeres, öt fúvós, két táncos-vokalista vicces koreográfiákkal, halálpontos, mégis átszellemült játék - annyira pontos és olyan jó hangképű, hogy az első tíz percben playback-re gyanakodtam, de ezt az elméletet aztán kis öszpontosítással gyorsan elvetettem. Ritka, hogy egy koncerten jobban bejönnek a számok, mint a lemezen, de most ez történt. Volt még egy kis anti-imperialista agitáció, a legutolsó lemezen található Patrice Lumumba  című szám köré építve (trivia: kinél fordul még elő Lumumba neve számícímként? Válasz: Miriam Makeba, Daniele Sepe, Babatunde Olatunji). A híres feldolgozások közül csak a Salsa Rait játszották (ami nem is igazi feldolgozás), de persze Faudel nélkül, pedig meglepetésemre a helyi közönség szórványosan követelte a Mala Vidát. A Mala Vida és a Ne me quitte pas mellőzéséért a művész nem sokkal később szégyenlősen elnézést kért, de ez már a Vidor-kertbe helyezett alapvetően hibátlan afterpartyban történt, ahová népes kíséretével ellátogatott a koncert után, hogy drapp kapucnis ballonjában vegyüljön.

Egyébként ha jól veszem észre, ez a Vidor Fesztivál meg van véve, minden számba vehető tapasztalat szerint hibátlan volt, ami olyan körülmény, amelynek adjuk csak meg az ilyen esetekben kijáró tiszteletet.