Joey Burns, a Calexico szimpatikus frontembere azt hiszi, hogy Európában kolbászból van a kerítés, és hogy itt minden tele van a moll-blues-zal. Fontosak neki az érzelmek a zenében és Obama a politikában. Nem sokkal a Quartnak adott röpinterjú után pedig elmondhatta magáról: többet koncertezett Magyarországon, mint Mexikóban.

Mit meséltek az A Hawk and the Hacksaw-ból a haverok Budapestről? (Az A Hawk And The Hacksaw duó tagjai hosszú időt töltöttek Magyarországon; új lemezükön játszik többet között Balogh Kálmán, Ágoston Béla, Kovács Ferenc, Unger Balázs is. Kritika itt.)

Sokat és csak jót. Az egyik kedvenc zenekarom. Az új lemezüket, a Délivrance-t elküldték, de igazság szerint még nem volt időm meghallgatni. Tudom, hogy itt csinálták és nagyon kíváncsi is vagyok, mert részben nekik köszönhetem, hogy megismerkedtem a régió zenéjével, hallottam Taraf De Haidouksot, láttam a Latcho Drom-filmet. Szeretünk itt lenni, Budapest klassz.

Ti lassan inkább európai, mint amerikai zenekar vagytok. Ha jól számoltam, idén már úgy negyven koncertetetek volt Európában, az heti kettes átlag, miközben azért voltatok otthon is.

Oké, legyünk európai zenekar, nekem nincs vele bajom, sőt. 1998 óta járjuk Európát és ez nagyon jó közeg. Azt mondjuk nem fogod elhinni, hogy a világ rengetegen részén ennyit játszunk, de Mexikóban még sosem koncerteztünk.

De hát az alig 100 kilométer Tucsontól!

Csak 70. Tényleg őrület. Régi vágyam, hogy cikkcakkban végigturnézzuk a határt, egyik nap Tijuana, másik nap San Diego és így tovább, és a határ mindkét oldaláról legyen közönség. De ezt annyira bonyolult megszervezni, olyan sok a papírmunka, hogy még nem volt rá erőm.



És mit szeretsz ennyire Európában?

Szeretem a városokat, a zenéket, szeretem, hogy ha Santiagóban járva írunk egy számot Victor Jará-ról, róla itt meg Latin-Amerikában tudják, hogy kicsoda, otthon meg nem*. Nekem a zene a minden, folyamatosan hangokat és dallamokat fogadok be és raktározok el. Itt egy cimbalom, ott egy hegedű, egy tangóharmonika, vagy egy tűztáncos Prágában, egy kórus Ulmban. Zeneileg Európa tele van moll-blues-zal. Nekünk ott van a Mississipi-delta dúr-bluesa, Európa soundtrack-je számomra viszont a moll-blues, ami gyönyörű és mindenhol abba ütközöm. Hallgasd meg ezt [a színpad felé mutat, ahol épp az Oi Va Voi játszik], ez is moll-blues. Micsoda melankólia, benne van a boldogság és szomorúság is. [Amerikai olvasóink kedvéért: Jara legendás chilei baloldali gitáros-énekes volt, akit 1973-ban, a Salvador Allende-kormány katonai puccsal való megdöntésének másnapján foglyul ejtettek és kivégeztek.]

Ők is éppen ezt mondták magukról egy órája, és elmondtam nekik, hogy van egy volt zenészből lett agykutató, aki a zene agyra gyakorolt hatását kutatja és ő hat kategóriába sorolja a dalokat a kiváltott érzelmek szerint, úgymint: barátság, szerelem, vigasz, vallási érzület, öröm és tudás.

Atyaég, nem lehet, hogy ezt én mondjam? Nyugodtan leírhatod, hogy ezt én mondtam. Erről van szó, ezek érzelmek! A zene az, ami elkap, kivisz a szobából és elvisz a saját világod végére. Mindig is ezt a spirituális kapcsolatot éreztem szinte mindenféle zenével kapcsolatban. Ugyanazt érzem, ha a tömegben állok lent és hallgatom, vagy ha a színpadon fent és csinálom, ha a turnébuszban felrakom a fejhallgatót, meg egyáltalán bármikor. A zene az én vallásom, az én igazságom.



Rengeteg külön projektben és össze-vissza formációban játszotok. Legutóbb Amparo Sanchez, a nemrég feloszlott spanyol Amparanoia egykori frontembere, szerepelt a lemezeteken, aztán ti csináltok neki lemezt. Nekem nagy kedvencem ő, de a lemez még nem jött ki. Milyen lesz?

A címe az, hogy Tucson-Habana, mert egy részét nálunk Tucsonban, a többit meg Havannában vették fel, már készen van, hamarosan meg kell jelennie. Amparo elképesztő: mindegy, hogy kivel játszik, úgyis őrá fog hasonlítani a végtermék. Jairo Zavala hozott össze minket, aki az Amparanoiában játszott, ma meg itt gitározik velünk a Szigeten és az ő Depedro nevű projektjével is nemrég csináltunk egy lemezt, amelyen majdnem mindenki játszik a bandából.

Nagy Obama-rajongók vagytok, közben meg tucsoni lokálpatriótáknak is tűntök. Hogy jön ez össze a konzervatív Arizonában, amelynek szenátora volt John McCain és Barry Goldwater, meg ahol meghatározó éveit töltötte Bob Dole?

Tényleg Obama-rajongók vagyunk, lokálpatrióták talán kevésbé, én például nem vagyok tucson-i: a szüleim New York államból származnak, Montrealban születtem, Kaliforniában nőttem fel. De szeretem Tucsont és egyébként Janet Napolitano [Obama belbiztonsági minisztere, korábbi arizonai kormányzó, de már csak felnőtt fejjel került az államba] is onnan jön, nem csak Goldwater [aki viszont Arizonában, Phoenixben született].