Fiat Ritmo

Ritka az olyan előadó, aki ilyen metamorfózison menne át, amikor lejön a színpadról: kicsit zilált, pulcsis-harisnyás-szemüveges bölcsészlány, aki magában énekelgetve sétál haza a szállodába, a vonaton pedig három széken elterülve alszik. Igen, ő az a dinamikus istennő a színpadról, abban a dögös narancssárga holmiban. A Quart több részletben – a koncert napjának délutánján, majd a koncert után egy órával, végül a koncert másnapján, a Clermont-Ferrand és Párizs között közlekedő vonat másodosztályán – készített interjút a francia énekesnő-fenoménnal.

Az első lemezed, a 2004-es Le sac de filles óta egyre inkább a puszta emberi hangra épül a zenéd. A hagyományos zenekari hangzás helyett egyre több hangszert helyettesítesz a saját hangoddal. A hangod a kedvenc hangszered?

Nem feltétlenül a kedvencem, de ez a sajátom. Bár tíz évig hegedültem és ma is tanulok hangszeren játszani, mégiscsak a hangommal bánok a legjobban és azt is fejlesztem, hogy minél több dolgot ki tudjak vele fejezni, ne csak egyszerűen énekeljek. Az idő előrehaladtával egyre kevesebb hangszert használok, mégis egyre több időt töltök a hangszereléssel. Megjegyzem, ez sokkal hagyományosabb, mint a "hagyományos" hangzás, hiszen mondjuk a zongora csak két-háromszáz éves hangszer, szemben az emberi hanggal. Az emberi hangban van a legtöbb energia és a legtöbb lehetőség.

Emiatt van a zenédben valami nagyon fizikai, nyers, testi jelleg?

Igen, keresem a fizikalitást, az energiát. Az érzékeimet akarom használni és mások érzékeire akarok hatni, néha talán túlságosan is. Az egész testemet beleadom a zenémbe, de nem abban az értelemben, hogy magazinokban pucsítanék. Szükségem van rá, hogy fizikailag is érezzem, hogy élek. Azt hiszem, meghalnék, ha egy asztal mögött ülve kellene töltenem az életemet.

A szövegeid gyakran csak hangok, gesztusok és köztük mondattöredékek. Ebből az ember azt gondolná, hogy nem olyan fontos a nyelv, viszont az új lemezen mégis túlnyomórészt angolul énekelsz. Miért?

Néha jobb, ha nem értik, hogy mit éneklek, mert akkor kénytelenek az érzéseikre hagyatkozni, hogy befogadják. Franciául sem mindig értik, mert gyakran csak mormolom a szavakat. Tegnap láttam itt a fesztiválon a litván Alina Orlovát és kimondottan örültem, hogy olyan nyelven énekel, amit nem értek, mert így sokkal inkább át tudtam adni magam neki.

Akkor mi értelme volt angolra váltanod az új lemezen?

Nem azt mondom, hogy nem fontos a szöveg. Történeteket mondok el, és ennek a szöveg az egyik szintje, de ott vannak a hangok, a ritmus, a testbeszéd és még egy pár más szint. Aki nem érti a szöveget, annak egy kicsit mást jelentenek a dalok és ezt szeretem, mert így több bejárata van a daloknak. Akik eddig értették, azok most egy kicsit máshogy kell megközelítsék a zenémet és akik eddig nem értették, de most igen, azok is.

Ahogy egyre híresebb leszel, egyre nagyobb helyszíneken is lépsz fel. Nem fenyeget az a veszély, hogy sok ember előtt, nagy fesztiválokon nem érvényesül ez az aprólékos, nüanszokból összerakott zene, hogy nem működik az érzékekre való hatás, amit keresel?

Sokat gondolkodtunk rajta, hogy két különböző zenekarral kellene játszani, eggyel a kis helyeken, egy másikkal a fesztiválokon, de végül elvetettük - ami kompromisszum. Nagy különbség van az energiaáramlásban a kis és a nagy helyek között. A kis helyeken fizikailag érzem a közönséget, tudok támaszkodni a közelségükre és reagálni rájuk. A nagy helyszínek nem ennyire színháziasak, ott sokszor olyanok is meghallgatnak, akik nem miattad jöttek, csak épp arra lézengtek, amikor játszol. Az a különbség, mint a színház és a film között, vagy mintha egy autópályán száguldanál vagy egy kis kanyargós úton tennéd meg ugyanazt az utat: az autópálya hatékonyabb, gyorsabban elérsz valahová, de a kis utakon több a kontaktus a környezeteddel, több inger ér, az valóban utazás.

Évek óta a mainstream és az indie határvonalán egyensúlyozol. Nehéz megtartani az egyensúlyt?

Indie-nek lenni nem mindig választás kérdése és nem is mindig a zene dönti el, hogy az vagy-e. Sokszor egyszerűen a siker vagy a hírnév hiánya miatt soroltatnak be zenekarok ebbe a kategóriába. Van Gogh is indie volt, amíg élt, mert nem ismerték a képeit, ma pedig abszolút mainstream. Nem foglalkozom ezzel, de ha kérdezik, pop-artnak hívom, amit csinálok.

Állítólag a bossanova az egyik nagy kedvenced és a Nouvelle Vague-lemezek vendégénekeseként ez érződik is, de a saját lemezeiden kevésbé. Mi hatott rád a bossanovából?

Tényleg nagyon szeretem, bár nem mondanám, hogy az egyedül meghatározó zene a szocializációmban. Tom Zé nem tipikusan bossanova, de az ő experimentális, aprólékos barkácszenéje nagy hatással volt rám. Nekem az énekhang nagyon fontos, ebben a tekintetben pedig Elis Regina a kedvencem.

Érdekes, ő a kedvence Björknek is, akihez sokszor hasonlítanak téged.

Ezek szerint ez az egyik közös dolog bennünk, de szerintem nincs olyan sok. A hangunk nagyon különböző, bár a törekvés, hogy sok különböző szerepet játszunk el vele, az hasonló.

A Science Póra, a francia politikai elit elsőszámú iskolájába jártál, ahol az emberek többnyire politikusok, diplomaták, csúcshivatalnokok lesznek. Vonzott ez a fajta karrier?

Nem, egyáltalán nem. Csak a zene érdekelt, a zenetanulás viszont iskolai szinten nem. Nem kötöttek le a tanulmányaim, a záróvizsgámat az első lemezem felvételei közben tettem le. Viszont a politika, az irodalom, a történelem mindig is fontos volt – ezért is mentem ebbe az iskolába.

Akkor hogyhogy a zenédben nincs semmi politikai?

A zene önmagában politika, amennyiben közösséget teremt, összeköti az embereket. De az sosem vonzott, hogy politikai üzeneteket adjak át a zenémen keresztül. Nem vagyok annak a híve, hogy egyszerű igazságokat prédikáljunk a színpadról, mert szerintem nincsenek egyszerű igazságok. A politikus zenék a legtöbbször tiltakozások valami ellen, amit én nem találok különösebben érdekesnek, nem vagyok mozgalmár alkat.

Mit vársz a foci Eb-től?

A Roland Garros jobban érdekel, de tudom, hogy a foci fontos. Egyszer valami fontos francia meccs napján koncerteztem egy japán bigbanddel Párizsban és próbáltam elmagyarázni nekik, hogy muszáj egy kivetítőt tennünk a színpadra, különben senki nem fog eljönni. Hallani sem akartak róla, aztán persze nem is jött el senki.