Fiat Ritmo

A négy argentin és két kolumbiai zenész alkotta barcelonai bevándorló-zenekar Berlinben, a G8-csúcs ellen tiltakozó fesztiválon szerepelt. Másnap ráadásként egy leginkább üres fáskamrához hasonlító helyen (valójában kiürített mozdonyjavító műhely) adtak nyolcvan-száz ember előtt mindent elsöprő akusztikus koncertet.

A zenekarnak van egy hagyományos elektromos programja és egy akusztikus – az utóbbit adták elő ez alkalommal. És ez a nagy szó: sosem láttam még, hogy két akusztikus gitárral, egy tangóharmonikával, egy basszusgitárral és egy darab dobbal ilyen őrjöngésre lehet rávenni egy egyébként nem túl nagyszámú közönséget. A gyengén bútorozott felszerelés ellenére kőkeményen és őrült tempóban sodort a műsor, a számok között semmi szünet, az akusztikus gitárokon úgy süvöltött a surf-punk-mestizo-ska-swing manouche-patchanka (röviden: a rockandroll), hogy azt a műfaj legnagyobbjai is megirigyelnék. Ebből a zenekarból ömlik az energia: valahogy így képzelem a még a pályája elején járó Mano Negra első koncertjeit. A hattagú zenekarban hatan énekelnek, többnyire kórusban, a dalok formátuma többnyire a szólóének és a kórus felelgetésére alapul, a klasszikus dél-amerikai ska-hagyományoknak megfelelően. A közönséggel pedig olyan szemérmetlen természetességgel bánnak, hogy az ő szájukból még egy "látni akarom a kezeket" is eredetien hangzik. A hagyományos műsorukat még nem hallottam, de ennél nem lehet jobb.

Két hét múlva jelenik meg a harmadik lemezük Spanyolországban, a többek között a Cheb Balowskit, az Ojos De Brujót, a La Troba Kung-Fut és Manu Chao legutóbbi lemezét is kiadó K Industriánál. Többnyire szanaszét koncertezik Európát, úgyhogy nem lehet olyan nehéz elkapni őket. A következő hónapokban Németország és Svájc minden bakterházában megállnak. Érdemes keresni velük a találkozást.

Cesaria Evorának a közhely szerint egy magas páratartalmú bár a leghálásabb koncerthelyszín, egy olyan, ami csak azért nem füstös, mert fala nincs, a trópusi nádernyők alati részt pedig átfújja a tengerparti szél. A reálisan szóbajöhető helyszínek közül viszont biztosan a Művészetek Palotája az egyik legjobb.


A Sziget kiégett füvén és a párizsi Republique tér százezres közönséges előtt sem ütött akkorát a morna, mint ebben a teremben. A színpad megkomponáltsága, a terem meghitt zengése, a közönség csöndje és az egyes hangszerek külön is hallgatható, de harmóniában megszólaló keveréke nem érvényesülnek tömeg közepén pipiskedve. És egy fesztiválszínpadon az is máshogy veszi ki magát, ahogy az idős asszony szól a zenészeknek, hogy most nyomjanak egy instrumentális betétet, mert már nagyon rágyújtana.

Csúcspont 1: Már percek óta kerülgette a kisasztalra készített cigarettásdobozt, amikor rászánta magát, hogy leül és rágyújt, miközben a többiek kicsit szólóznak. A MűPa a díszpáholyban helyet foglaló építésze nyilván a tűzvédelmi szabályzat megsértése elleni tiltakozásul távozott nem sokkal később.

Mélypont: a második ráadás egy olyan szám volt, amelyet aznap már másodszor adtak elő. Igaz, hogy a repertorából ez a legalkalmasabb a közönség ütemes tapsoltatására, de erre most semmi szükség nem volt másodszor.

Csúcspont 2: Azon szabály alapján, hogy egy koncertnek, amelyen eljátsszák a Besame Muchót, mindenképpen az lesz a csúcspontja, a második csúcspont az volt, amikor első ráadásként eljátszották a Besame Muchót. Ha ezt a szabályt figyelmen kívül hagyjuk, akkor a Petit Paysvolt az.

Nem sok olyan előadó van, akit bárhányszor meg lehet nézni koncerten, Evora azonban mindig, már egyetlen hanggal képes megteremteni azt atmoszférát, amely rajongóiból előhívja a katarzis feltételes reflexét - ez alkalommal ez nagyonis kézzelfogható volt. Nehéz megmondani, hogy eszköztelen színpadi viselkedésében mennyi a fáradt rutin, mennyi a személyiség keresetlensége és mennyi a nagy közönséghez még mindig hozzá nem szokott, későn érő művész zavartsága, de mindegy is. Nyolctagú zenekara a visszafogottság és a határozottság tökéletes keverékével tűnt fel és lefeljebb annyi volt szembetűnő, hogy a cavaquinho mennyivel meghatározóbb az Evora-hangzásban, mint ahogy az a lemezeken hallatszik. Még a szaxofonos-hegedűs kicsit kiszámítottnak tűnő bohóckodása sem volt zavaró. Kevés az ilyen koncert: a vége után akár azonnal megnéztem volna mégegyszer.

A hazánkban rendkívüli népszerűségnek örvendő Hammond-művész és a jónevű, újgenerációs pozanos egy vacsora keretében osztotta meg a Quarttal gondolatait keddi, a nézőszám alapján feltétlenül sikeres koncertjük után. De nekik is sok megbeszélnivalójuk volt egymással, Sarah Morrow többször magához ragadta a riportermikrofont. Szó volt a rendszerváltás előtti Magyarországról, Ray Charlesról, John Coltrane-ről, a Kodály-módszerről és még nagyon sok mindenről.

Quart: A koncertjén többször is említette a korábbi magyarországi látogatásait. Annak idején ön volt az egyik első jelentősebb nyugati zenész aki Magyarországon fellépett. Mi volt a motivációja akkor? Volt ebben politikai szempont?

Rhoda Scott: Nem, semmi politika. 1970-ben voltam itt először és egyszerűen felrobbant a közönség. Aztán volt egy tévéshow, amiben felléptem. És emlékszem, amikor később a Kisstadionban játszottam, tizenhétezren voltak. Hihetetlen.

Quart: Politikusokkal találkozott akkor?

Rhoda Scott: Nem. De mesélték, hogy a Kisstadionban tizenkét miniszter is megnézett. Akikre emlékszem, az Keszler Pál, aki a koncertszervező cégnek volt a vezetője, nem jut eszembe a neve [ORI]… És Bors Jenő [a Hungaroton, később az EMI-Quint vezetője], rá emlékszem.

Quart: Járt máshol a szovjet blokkban?

Rhoda Scott: Csak az NDK-ban.

Quart: Miért alakult úgy, hogy éppen Magyarországra jött ilyen sokszor? Fűzte hozzánk valami speciális érdeklődés?

Rhoda Scott: Konzervatóriumba jártam és a szakdolgozatomat a Kodály-módszerről írtam, még mielőtt tudtam volna, hogy valaha erre vet a sorsom. De amikor itt voltam, sokkal többet megtudtam a Kodály-módszerről. Voltam iskolákban, Esztergomban például. Ez volt a végzetem.

Sarah Murrow: Az amerikai zeneiskolákban ma is ezzel a módszerrel tanítanak.

Rhoda Scott: Egy szintig, aztán el kell felejteni az szolmizálást, mert a mozgó dó miatt egy idő után így nem lehet továbblépni.

Sarah Murrow: És az akkordokat hogy szolmizálják?

Quart: Nincsenek akkordok, a szolmizálás csak éneklésre van kitalálva.

Rhoda Scott: De abban nagyon jó. Állítólag amikor Sztravinszkij itt járt, elment egy iskolai énekórára. Felírt egy dallamot a táblára, olyat, amiről nem várta, hogy el fogják tudni énekelni a diákok. De el tudták.

Sarah Murrow: És szerinted észre lehet venni az itteni közönségen, hogy így tanultak zenét?

Rhoda Scott: Azt hiszem. A magyarok nagyon jó zenészek, szeretnek hallgatni, kevésbé a bulizás kedvéért jönnek el koncertre.

Sarah Murrow: Talán emiatt kritikusabbak?

Rhoda Scott: Inkább jobban értik a mélységeit a zenének, jó a zenei hátterük.

Sarah Murrow: Egyébként én nagyon élveztem az egészet. Tényleg, te csak olyan dalt játszol el, ami közel áll hozzád?

Rhoda Scott: Igen. De rengeteg zene áll hozzám közel.

Sarah Murrow: De hogy választasz?

Rhoda Scott: Hát úgy, hogy amit akarok, azt eljátszom.

Sarah Murrow: Jól énekeltél ma.

Rhoda Scott: Neked is kellene legközelebb.

Quart: Az önök triója több szempontból különleges. Három nő alkotja és a Hammond-pozan-dob felállás sem mindennapi.

Rhoda Scott: Én sem tudok másik ilyet.

Quart: Hogy alakult ki ez a felállás?

Rhoda Scott: Egy partin ment a jam session, ott láttam Sarah-t fújni, sütött belőle az energia. Én is beálltam, aztán elkezdtünk együtt játszani.

Sarah Murrow: Rhoda a mi hősünk, a szerepmodellünk, úgyhogy nekünk nagy megtiszteltetés vele játszani.

Quart: Ön hosszú ideje Franciaországban él. Hatással van ez a művészetére?

Rhoda Scott: Amikor odaköltöztem, az egyértelműen megváltoztatta az életemet. Az Egyesült Államokban nem ismerték el a jazz-zenészeket.

Quart: Milyen értelemben? Az ötvenes- hatvanas évek Amerikában sok szempontból a jazz aranykora volt. Mit ért azon, hogy nem ismerték el őket?

Sarah Murrow: Ez etnikai kérdés is volt.

Rhoda Scott: Nem volt biztos egzisztenciájuk. Nem járt nekik társadalombiztosítás, nem vehettek fel hitelt. Ha elmentek valahova akármilyen kevés pénzért zenetanárnak, akkor persze igen. De egy jazz-zenész jóformán csak akkor tudott venni egy házat vagy egy autót, ha volt annyi készpénze, amennyibe az került.

Quart: És Franciaországban ez máshogy volt? Ott elismerték?

Rhoda Scott: Igen, ott például hitelképes voltam. És voltak tévéfelvételek és a koncertekre is többen jöttek.

Quart: Az igaz, hogy az Egyesült Államokból a beszűkült lehetőségek és a bizonytalanságok miatt jöttek el néhányan akkoriban. Például Tony Scott, aki néhány napja halt meg, a hatvanas évek végétől egyfolytában a világot járta.

Rhoda Scott: Istenem, meghalt Tony Scott? Tényleg? Ő igazi haver volt. És sokszor elhagyta Amerikát, igen. Hogy szeretett játszani! Arról volt híres, hogy jam sessionöknél még be sem ért a terembe, de már együtt fújt a zenekarral.

Quart: Az Ön repertorája nem olyasmi, amit trendinek nevezhetnénk. Szinte semmi sem szerepel rajta, amit a hetvenes évek után írtak. Akkoriban egy-egy sikeres számnak már a megjelenése utáni évben jöttek jobbnál-jobb feldolgozásai akár easy listening-, akár jazz-körökben. Miért nem dolgoz fel az Aquariusnál kurrensebb dalokat?

Rhoda Scott: Az Aquariust huszonöt éve nem játszottam, csak ma eszembe jutott, hogy amikor annak idején itt jártam, mennyire szerették.

Quart: Mi a legkésőbb keltezésű dal a repertoárján?

Rhoda Scott: Amikor először hallottam Az Operaház fantomját, akkor egy dal megtetszett és a következő koncert alatt eszembe jutott és eljátszottam. Egyébként is mindig minden dalt a színpadon játszok először, nem szeretem előre gyakorolni. Én szeretem ezt a reperotárt, mert ezekben a számokban benne van a swing. A mai dalokban nem érzem ezt a bináris ütemet. Tudja: I don’t mean a thing if it ain’t got that swing [Duke Ellington korszakalkotó szerzeményének címadó sora]. Azt hiszem, ezt komolyan gondolom. A swing nagyon kommunikatív. A gyerekeim néha feltesznek számokat és akkor egyfolytában megy, mert azt remélik, hogy megteszik nekem és majd eljátszom. Múltkor el is játszottam valamit, de nem emlékszem a nevére.

Quart: Úgy egy éve jelent meg Paul Anka lemeze, a Rock Swings, amelyen azért 10-15 évvel ezelőtt írt dalokat elég swingesen ad elő. Nem érez a közönség, a média vagy a kiadója felől nyomást, hogy újítson?

Sarah Murrow: Sajnálom, de az a Paul Anka, az borzalmas. Bocs.

Rhoda Scott: Nem érdekel Paul Anka, de hadd mondjak még valamit a trendiségről. John Coltrane nagyon tudatosan haladt valamerre a jazzben, aztán amikor meghalt, a free jazz trendi lett. És ez majdnem megölte a jazzt. Mindenki, aki nem értette azt, amit Coltrane értett, elkezdett free jazzt majmolni és ezért még ma is azt hiszik az emberek, hogy a jazz az valami diszharmonikus, fárasztó, befogadhatatlan dolog. Én ötven éve játszom és sosem akartam követni a divatot. Az őszinteség, az integritás fontos és én ezt szeretem csinálni. És nagyon is sokat fejlődtem attól még.

Sarah Murrow: Van egy másik formáció amiben együtt játszunk, az American All-Stars. A basszusgitáros az egyik koncert előtt hirtelen beteg lett és Rhodának kellett az orgonán elvinnie a basszust. A dobos előtte 20 évig Steve Lacy dobosa volt, ami nem sima kiképzés, és Rhoda úgy ment vele, úgy játszott, mint egy isten.

Quart: Ön amellett, hogy Rhoda Scott-tal játszik, számos más projektet is visz, éppen hogy korszerűnek tartott műfajokban.

Sarah Murrow: Aha, ilyen hip-hopos, loopos dolgokat.

Quart: Mit tart mostanában a legizgalmasabb trendnek a zenében, amire a leginkább érdemes odafigyelni?

Sarah Murrow: A New York-i underground. Az experimentális jazz. Egy csomó tapasztalt, klasszikus hátterű jazz-zenész hiphop-előadókkal. És nem csak New York, hanem Houston is, onnan jön ez az egész. Houstonnak nagyon komoly történelmi jazz-hagyománya van és erős a hip-hop színtér is. Én is houstoni vagyok egyébként.

Quart: Mit tanul a Rhoda Scottal való együttzenélésből, ami hasznosítható azon a teljesen más terepen?

Sarah Murrow: Nagyon sokat. A swing-érzéke példátlan. Olyan keményen swingel és groove-ol, mint senki. A szólóit pedig olyan erősen építi fel, hogy komolyan mondom, horror utána elkezdeni egy pozan-szólót, mert csak leégni lehet vele. Párizsban rendezett a tiszteletére egy koncertet az Orgonisták Világszövetsége vagy mi. Huszonöt orgonista játszott aznap este, gondolhatja, hogy elég jók. És a végén jött Rhoda és akkor kiderült, hogy ő gyakorlatilag egy másik hangszeren játszik. Pontosabban lehet, hogy a többiek játszanak más hangszeren.

Rhoda Scott: Képzeld, fellép Franciaországban Richard Smallwood.

Sarah Murrow: Ki az?

Rhoda Scott: Nekem ő az isten. New gospel-zeneszerző, zongorán és Hammondon játszik. Azt hiszem, szerelmes vagyok belé. Bár még sosem láttam. [Mi megnézhetjük itt. A saját honlapja szerint tényleg nagyon jó, új irányt szabott a gospelnek, rengeteg díja van és Rhoda Scottnál nagyjából húsz évvel fiatalabb.]

Quart: Franciaországban érték olyan ingerek, amelyek alakították a zenéjét? Ismerkedett meg olyan francia zenészekkel, akik hatással voltak a művészetére?

Rhoda Scott: Először nagyon kritzáltak a francia zenészek. Azt mondták, ez nem jazz, túl kommerciális – tudja, az Aquarius, meg a West Side Story. De aztán befogadtak. Nagyon sok a jó jazz-zenész Franciaországban, csak túl intellektuálisak. Louis Sclavis például ma este szintén Budapesten játszik. És persze Django Reinhardt [aki belga volt, de Párizsban sokat élt], Stephane Grappelli, Sidney Bechet, Jacky Terrason, Michel Legrand…

Sarah Murrow: Amikor apám már nem élt, akkor jöttem rá, hogy gyerekkoromban a lemezgyűjteményében összesen három jazz lemez volt: egy Ellington, a Live At Newport, egy Brubeck és egy Michel Legrand.

Quart: Tényleg, Ön játszott Ray Charles zenekarában is. Mi az első dolog ami eszébe jut erről az időszakról?

Sarah Murrow: Az első próba. Los Angeles, nagyon szigorúan pontosan oda kell érni, különben pénzbüntetés van. Kettőkor volt a próba. Játszogattunk, de Ray Charles nem jött meg. Háromkor sem. Négykor még mindig semmi. Végül fél hétkor jött meg, azonnal rohanvást elkezdett próbálni, hajtott minket. Valaki elrontotta, ettől ideges lett, hogy neki erre nincs ideje, mindjárt mennie kell. Folyton azt ordította, hogy "gyerünk, gyerünk!" Unta a próbákat. Ami nem csoda, végülis is negyven évig tök ugyanazt játszotta mindig, ezt bárki unná. Aztán egyszer egy koncerten annyira nem találta el az ének belépőhangját, hogy szörnyen kínos volt. Többször nekifutott, és én odakiáltottam, hogy "gyerünk, gyerünk!", ahogy ő szokott. Ezek jutnak először eszembe. Rhoda, te Magyarországon máshol is voltál, úgy értem nem csak Budapesten?

Rhoda Scott: Minden kisebb és nagyobb városban voltam.

Sarah Murrow: És hogyan változott meg a kommunizmushoz képest?

Rhoda Scott: Hát, most nem sok lehetőségem volt körülnézni. A hetvenes években annál inkább persze, Kecskeméttől Debrecenig voltam mindenhol, Eztergom, Pécs, a Balaton körül több helyen. Akkor nagyon másnak tűnt. Minden más kommunista országból ideözönlöttek az emberek nyaralni, mert itt olyan szabad atmoszféra volt. Valaki mondta nekem akkor, hogy a törökök százötven évig voltak itt és nem sok nyoma maradt, úgyhogy ennek a szovjet dolognak is hamar vége lesz. Klassz nép nagyon, iszonyatos erősen nyomultak akkor előre. Mindenkinek volt víkendháza.

Sarah Murrow: Nem nyugatizálódik túl szerinted?

Rhoda Scott: A magyar íz megmarad. Speciális dolgokban biztos. Ha ez nem, akkor mi más? Minden nyugatizálódik úgyis. Vagy Amerika magyarizálódik. Tudod melyik a legnagyobb magyar város? Cleveland, Ohio. [Itt azért szóltunk, hogy az rég volt.] Egyszer itt voltam három hétig egyfolytában és mindig ott mentem el a templomba, ahol éppen voltam. És az istentisztelet végén mindig énekeltek egy elképesztő dalt, mindenhol ugyanazt. Lekottáztam és megkérdeztem egyszer, hogy mi ez. Na az volt a magyar himnusz. Szóval erről ennyit, Sarah.

Susana Baca olvasott Márait, de nem tud magyarul. Angolul sem, de a Quart a turnémenedzser tolmácskénti közreműködésével a nyelvi korlátokat áthidalva interjút készített az A38 Hajón tartott hibátlan koncertje után a perui zene nagyasszonyával.

 

Quart: Legutóbbi lemezén, a Travesíason újdonság, hogy nyitott a peruitól eltérő zenei kultúrák felé. Francia és olasz dalfeldolgozások, Gilberto Gil vagy Marc Ribot közreműködése azt mutatják, hogy hirtelen nemzetközi térbe helyezte a zenéjét. Ez egyszeri alkalom volt vagy  tartós változásra számíthatunk?

Susana Baca: Egyértelműen egyszeri alkalom volt, de nagyon jó élmény is egyben. Csodálatos volt összeilleszteni ezeket a különböző hatásokat és megismerni ezeknek a művészeknek a gondolkodását. Ezért is ez a lemez címe [magyarul: kereszteződések].

Quart: Nemrég kiadója, a Luaka Bop megjelentetett egy remix-válogatást a kiadóhoz tartozó művészek dalainak remixeivel. Gondolom, ez volt az első alkalom, hogy remixelték egy felvételét. Hallotta?

Susana Baca: Igen. Remek ötlet volt a Luaka Boptól. Érdekes volt ezekkel a dj-kkel találkozni és hát sosem gondoltam volna, hogy valaha diszkóban fognak táncolni valamire, amiben én is közreműködöm.

Quart: Az ön által művelt jellegzetes zenei forma, a landó mennyire hagyományápolás és mennyire az élő kultúra része?

Susana Baca: Halott tradíció volt, amikor úgy 15 évvel ezelőtt újra felfedezték. Nem én voltam az, aki ezt megtette, de ettől még szívesen játszom. Gyakran mondják, hogy ez a "perui jazz". És a fiatalok is szeretik, mert benne van a repülés, a szárnyalás, a kreativitás.

Quart: Önt elsősorban a perui fekete zenei hagyomány, az afro-perui irányzat elkötelezettjeként ismerik. Pontosan milyen hatásról van szó, honnan jött a fekete vonal Peruba?

Susana Baca: A perui zenét három fő hatás határozza meg: a spanyol, az andoki és a fekete hagyomány. Az utóbbi jelentős részben kubai közvetítéssel került Peruba, ritmusok és konkrét hangszerek, a konga vagy a bongo importálásával.

Quart: Milyen zenei irányzatok sikeresek manapság Peruban?

Susana Baca: Mint bárhol máshol. A fiatal zenekarok nem feltétlenül igyekeznek ápolni a hagyományokat. Persze azért hatással van rájuk, felismerhető az afro-rock, még ha kommersz dobfelszerelésen dobolnak is. De legalább ennyire hatással van rájuk minden más is, amit hallanak vagy látnak.

Quart: Ön a férjével intézetet alapított a fekete kultúra hagyományainak ápolására. Pontosan mit csinálnak? Tekintve, hogy a férje bolíviai, érdekel, hogy csak Peru vagy egész Latin-Amerika fekete kultúrájával foglalkoznak-e.

Susana Baca: Még Latin-Amerikán is túlmegy a tevékenységi körünk. Nemrég voltam New Orleansban, mert az ottani fekete zenei hagyomány is érdekel minket. Gyakorlatilag az egész fekete diaszpóra érdekes. És elvben nem is csak zenét gyűjtünk, hanem minden mást is, például hagyományos ételrecepteket vagy bármilyen kulturális vagy néprajzi emléket. De gyakorlatban most főleg zenét. Bármi ezen túlmenő tevékenység elsősorban pénzkérdés.

Quart: Chabuca Grande [ikonikus perui kreol énekesnő és zeneszerző, az egyik legismertebb, Latin Amerika-szerte énekelt boleró, a Fina Estampa szerzője és ő írta Baca egyik legismertebb számát, a Maria Landót is. Baca egy ideig a titkárnője/asszisztense volt] mennyire alapvető vagy megkerülhetetlen Peru zenéjében?

Susana Baca: Nem lehet megismerni Peru zenéjét anélkül, hogy végig ne hallgatnánk az életművét. Aki tanulni akar, vele kell kezdenie. Megelőzte a korát.

Quart: A Luaka Boppal ön olyan kiadó művésze, amely sokféle kultúrából szerződtet előadókat. Művészileg profitál valamit ebből az együttműködésből, David Byrne az önétől teljesen eltérő zenei hátországából, vagy ez csak szimplán művész és kiadó közötti üzleti kapcsolat?

Susana Baca: Egyáltalán nem üzlet. A Luaka Bop az ideális kiadó. Nem szólnak bele semmibe, nem akarják megváltoztatni a művészeiket, mert eleve azért szerződtették őket, mert azt gondolták, hogy úgy jók, ahogy vannak - és ezt továbbra is így gondolják. Tisztelik a művészt, ami elég ritka, azt hiszem. David Byrne nagyon érzi a zenémet és általában a zenét. Sok projektben működünk együtt. Nagyon érdekes, ahogy ösztönösen máshogy nyúl dolgokhoz, mint ahogy az nekünk természetes lenne. Például ha egy charangón, ami az Andok hagyományához kötődő, kis gitárhoz hasonló hangszer, afro-ritmusokat kezd játszani. Ezt sose tenné valaki, aki ezen a hagyományon nőtt fel, de nagyon érdekes az eredménye.

Quart: Ön mögött már hosszú hazai karrier volt, amikor nemzetközileg is ismert lett. Hogyan változott meg az élete azzal, hogy hirtelen az egész világon terjeszteni kezdték a lemezeit?

Susana Baca: A legfontosabb, hogy összehasonlíthatatlanul több helyen ismerték meg a zenémet. Külföldön is rengeteg helyen ismernek, ami nagyon más életmóddal jár. Azóta sokat utazom, itt is már másodszor vagyok.

Branford, az amerikai kortárs jazzben igen jelentős szerepet játszó Marsalis-klán leginkább újító szellemű, szaxofonos tagja hagyományos, zongorás kvartettel lépett fel Budapesten. Kritikusunk szerint ez a formátum sajnos halott.



Ha a műfaj egyik legfantáziadúsabb képviselője ezt nyújtja, akkor kimondható: a hagyományos jazz-kvartett az opera sorsára jutott. A formátum bezárult önmagába, megújítani nem lehet. Rajongói, értői persze most is vannak és megfelelő hangulatban lehetséges élvezni. Külsőségei – a fess öltözék, a laza bőgős, az egzaltált zongorista és a többi – megszilárdultak. Megvannak a maga slágerei: Tea For Two vagy Rigoletto, szinte mindegy. A sztenderdek köre már alig bővíthető, az egyes értelmezések közötti különbségek csak az ínyencek számára követhetőek.

Branford Marsalis, aki az egyik legígeretesebb újítója lehetett volna a műfajnak, most minden innovációtól mentes, nagyon konzervatív, nagyon tradicionális posztbebopot hozott a Kongresszusi Központba. A programfüzet alapján még kicsit kilógni látszott a Tavaszi Fesztivál arculatából, de maga a produkció igazolta a választást. A végleges, a megkérdőjelezhetetlen, a megcsontosodott kultúrprodukciók közé került az egykor forradalmi zene, szépen felöltözött és kultúratisztelő közönség elé.

Néhány percre ragadott csupán magával a zene: nem tudom, a Szomorú vasárnap feldolgozását a magyar vonatkozás miatt választotta-e Marsalis, egyáltalán nem biztos, saját jogán is elég erős az. Abban volt spiritusz és sokadszor is feltűnhetett, hogy a Gloomy Sundaytulajdonképpen mennyire más dal. Ugyanaz, persze, de instrumentálisan is azonnal felismerhető, ha valaki az amerikai verzióban adja elő: máshogy tagolja a refrént a két cím különböző szótagszáma miatt. A magyar verzió ("szo-mo-rúúúú/va-sááár-nap") sokkal tragikusabb – talán a rövid utolsó szótag miatt -, az amerikai érzelgősebb ("gloooo-my/sun-daaaaay"). Kis különbség, mégis teljesen más karakterű dal lesz így. De szép volt így is.

Sajnos a Deodato iránti legnagyobb tisztelet sem mentheti ezt a koncertet. Ha egy szálloda bárjában szól, akkor talán néha elismerően biccent a hallgató a zongorista felé, mondjuk amikor belekezd a Canto De Ossanhába. De Eumir Deodatótól ez súlyos csalódás (ami persze várható volt az egyébként nagyon aranyos művész kevéssé lelkes lelkiállapota alapján, lásd erről a vele készült interjúnkat).

A viszonylag rövid program nagyrészt Jobim-klasszikusokból állt. A koreográfia gyakorlatilag minden dalnál ugyanaz volt: Deodato eljátszotta a főtémát egy percben, majd öt percben jött egy dob-, majd egy basszusgitár-szóló, a végén pedig ismét eljátszották a főtémát. Az olasz dobos és a brazil basszusgitáros (akiről ínyenceknek elmondjuk, hogy Cesar Camargo Marianofia) hol sikerültebb, hol gagyibb megoldásokkal szórakoztatták magukat, miközben Deodato pihent a nem túl sikerült vendéglátós hangszínre beállított szintetizátor mellett. A számok végén az idős mester megtapsolta a közönséget és zenésztársait. És ez így ment számról számra, hiába játszották a legjobb bossanova-klasszikusokat. A tisztelet megőrzése végett hallgassuk meg a Tilos Rádió Diszkóvágás műsorának Deodato táncparkettre való számait felsorakoztató különkiadását (számlista itt, részek itt: 1, 2, 3), vagy gondoljuk esetleg azt, hogy mindez nem is történt meg.

Sinatra nem ismerte a számokat, Jobim volt a legnagyobb, ma már nincsenek érdekes lemezek – mondta a Quartnak öt perccel a Millenárison tartott koncertje előtt a brazil arrangement-császár, Eumir Deodato (64), akiben végtelenül kedves, de megtört tekintetű és zeneileg éppen motiválatlan művészt ismertünk meg. Antonio Carlos Jobim, Frank Sinatra, Astrud Gilberto, Stanley Turrentine, a Kool & The Gang, Ron Carter és Björk egykori zenecsinálóját, úgy tűnik, negatív energiák tartják megszállva.

Nem értem teljesen az események dinamikáját, ezért csak rögzítem: az első húsz percben a közönség úgy ült a főtéri sörpadokon, ahogy azt tette volna egy Koós János-, egy Oscar Peterson vagy egy Yitzhak Perlman-fellépés esetében is: nulla reakció, nihilista mélázás, jólnevelt csend, rövid tapsokkal megszakítva. A tiszteletreméltó erőbedobással játszó,tizennégy tagú kolumbiai salsa bigband az első öt szám alatt láthatóan elgondolkodott néhányszor azon, hogy elvállaljon-e még fellépést olyan helyeken, amelyeket nem talál meg a térképen. A sírásó-jelmezbe (fekete öltöny, fekete ing) öltözött zenekar és Kulcsár Attila-alteregó vezetője pattogós ritmusaival és passzív közönsége jókora távolságra voltak ekkor egymástól.

A dolog akkor billent át, amikor Buenaventura - aki nyilvánvalóan nem ismerte Salif Keita születésnapos-trükkjét, vagy ismerte, de nem merte még egyszer elsütni - két szám között gyorstalpaló tánciskolát kezdeményezett. Ennek keretében felállította a közönséget, majd halk kísérettel minden idők legszebb száma, a Besame mucho taktusaira kezdte el mutogatni a lépéseket. Ekkor két dolog derült ki: Nyíregyházán a populáció fele kívülről fújja a szám eredeti spanyol szövegét (legalábbis spontán nem a Szeretlek én, jöjj vissza hozzám, szeretném lázasan csókolni újra a szád, hanem a Besame, besame mucho, como si fuera esta la noche la ultima vez verzióban kezdték énekelni, ami egyébként adekvát) illetve, hogy Nyíregyháza Közép-európai salsa-nagyhatalom. Épp a főtérre nyílik a helyi salsa-iskola bejárata, amelynek tagjai azonnal ruedát alakítottak és hasonlóan tettek az általam frekventált salsa-klubot képviselő fővárosi zarándokok is - jól jött, hogy mindkét iskola a Buenaventura által is követettrueda de casino irányzathoz tartozik. Innentől a buli meg volt mentve, a salserók és salserák a színpadon táncoltak és a polgári középosztály is szolídan ringatta a csípejét.

A zenekar egyébként a félelmekkel ellentétben tökéletesen motiváltan és élvezettel játszott, nyoma sem volt a "vidékre jó lesz"-attitűdnek. Három ütőhangszeres, öt fúvós, két táncos-vokalista vicces koreográfiákkal, halálpontos, mégis átszellemült játék - annyira pontos és olyan jó hangképű, hogy az első tíz percben playback-re gyanakodtam, de ezt az elméletet aztán kis öszpontosítással gyorsan elvetettem. Ritka, hogy egy koncerten jobban bejönnek a számok, mint a lemezen, de most ez történt. Volt még egy kis anti-imperialista agitáció, a legutolsó lemezen található Patrice Lumumba  című szám köré építve (trivia: kinél fordul még elő Lumumba neve számícímként? Válasz: Miriam Makeba, Daniele Sepe, Babatunde Olatunji). A híres feldolgozások közül csak a Salsa Rait játszották (ami nem is igazi feldolgozás), de persze Faudel nélkül, pedig meglepetésemre a helyi közönség szórványosan követelte a Mala Vidát. A Mala Vida és a Ne me quitte pas mellőzéséért a művész nem sokkal később szégyenlősen elnézést kért, de ez már a Vidor-kertbe helyezett alapvetően hibátlan afterpartyban történt, ahová népes kíséretével ellátogatott a koncert után, hogy drapp kapucnis ballonjában vegyüljön.

Egyébként ha jól veszem észre, ez a Vidor Fesztivál meg van véve, minden számba vehető tapasztalat szerint hibátlan volt, ami olyan körülmény, amelynek adjuk csak meg az ilyen esetekben kijáró tiszteletet.