Rio de Janeiróba kiküldött tudósítónk visszafogott hétfő esti szórakozás keretében összefutott Manu Chaóval és a Gogol Bordello népszerű frontemberével. Mindketten muzsikáltak kicsit, az előadást egy marionett-dobos kísérte. Rio de Janeiróba kiküldött tudósítónk állítja, hogy nem szívott semmit.

 

Este tíz körül lementem Lapára. Lapa a város leglepukkantabb része (persze a nem-favelák közül), a legrégebbi házak, a legnagyobb kosz, a legtöbb fiatal és úgy figyeltem, hogy a legmenőbb hely is. A központja egy nagy római stílusú, de fehérre festett akvadukt, ez az Arco de Lapa, ez vitte régen a vizet fel a dombra. Ennek a tövében vannak a legjobb helyek.

Végignéztem a helyeket – mivel hétfő van, nem mindenhol volt buli, de konkrétan a vízvezeték árkádjai alatt mindig gyülekeznek egy csomóan. A vízvezeték tövében futó utcában van egy pár jó hely, az egyikben choro-buli volt, a másikban reggae. A helyi szokás szerint a zenés helyeken van belépő, de mivel minden hely nyitott, ezért az emberek nem mennek be, hanem az utcán buliznak a nyitott ablakokon tökéletesen kihallatszódó zenére. Jöttem-mentem, hallgattam egy kicsit a chorót, aztán a reggae-t, benéztem ide, leültem amott. Gyanús volt, hogy Eugene Hützt látom a reggae-hely előtt többekkel, de aztán azt gondoltam, hogy nyilván nem ő az. Később is láttam még, igaizból teljesen úgy nézett ki, mintha Hütz lenne, de hát annyira azért nem izgat az sem, ha ő az, hogy foglalkozzak vele.

Kérdeztem a helybelieket, van-e még valami ma este itt, mert gondoltam, lassan hazamegyek. Azt mondták nincs, hacsak Manu Chao nem fog játszani, mert valahol itt van az utcában és állítólag a reggae-buli után játszik pár számot. Mutattak is egy embert, hogy az lenne Manu Chao, de az marhára nem ő volt, úgyhogy ezt elkönyveltem tévedésnek. Negyedórával később azonban ácsorgás közben tényleg összetalálkoztam az emberrel, egy autót támasztott mellettem az utcán, azt hiszem, ugyanabban a zöld ingében és a micisapkájában, amit már a Szigeten is frekventált. Megkérdeztem fog-e játszani, azt mondta nem hiszi, nem is akar sokáig maradni, mert ma éjjelre tervezte, hogy befejezi az újabb La Colifata-album keverését. Azt mondta, a fiánál volt egy hónapig Brazília valamelyik egyéb városában (nem értettem, melyikben), és aztán kicsit megállt itt, mert ez jó hely befejezni egy lemez utómunkáit. Eugene Hütz-cel – aki valóban és szintén azonos volt magával – meg csak úgy együtt lógnak, nincs semmi közös munka. Az új La Colifatán pedig végre az ápoltak maguk zenélnek.

Eddigre már eléggé felfigyeltek rá, elkezdtek emberek odagyűlni, nők íratták alá vele a papucsukat, a hátukat, a pólójukat és úgy félpercenként fényképezkedtek vele. Állt egyhelyben, mindenkit készségesen megölelt, aki meg akarta ölelni, mindenkivel fényképezkedett (nálam még mobil sem volt, mert itt a 110 volt miatt nehézségekbe ütközik a töltése). A hely valamelyik embere pedig – ahogy az várható volt - megpróbálta rávenni, hogy menjen már be és fogjon egy gitárt, de ő nem akart. Hützt nem ismerte senki.

Az utca másik oldalán – ami jelen esetben három lépést jelent – az árkádok alatt közben ment tovább hippiparti, egykerekű biciklin fáklyákat dobáló zsonglőrrel, kábítószerező kisgyerekekkel és egy egészen szürreális zenekarral, amely feltétlenül számot tart a világ legkoszosabbjának címére.

A zenekar négy tagból állt. A rastahajú és –szakállú frontember, akinek egy parafadugó volt áterőszakolva a fülcimpáján, egy seprűnyélre erősített gitáron játszott. Úgy kell elképzelni, hogy a gitárnak nem volt teste, csak egy léc, ami a húrokat tartotta és az egész egy seprűre volt ráerősítve. Volt egy csörgődobos és egy furulyista mellékszereplő, a fő attrakció pedig egy marionettdobos volt: egy Barbie-babánál kicsit nagyobb dobosbábú, méretarányos dobszerkóval, egy állványon, a dobost pedig gazdája, a bábos mozgatta. Ő úgy nézett ki, ahogy a középkori témájú filmekben az ördögtől megszállt elmebeteget ábrázolják. A dob ki volt erősítve valami lepukkant, összeszigszalagozott gitáralappal, így amikor a bábu a dobra ütött, annak teljesen normális dobhangja volt. A gitárt és az éneket egy ránézésre hetvenes évekbeli táskalemezjátszóra kötve hangosították ki, úgy is szólt. Kicsit Tom Zére emlékeztető, szétesett bluest játszottak, ha már valami, akkor inkább feelinges volt, mint jó, de a dobost napestig el tudtam volna nézni.

Ez már jó két órával azután volt, hogy beszéltem Manu Chaóval, álltunk páran, néztük ezt a zenekart, a dobos neki is nagyon bejött. Aztán a gitáros csak odanyújtotta neki a seprűgitárját és akkor tényleg életem legcsodálatosabb koncertje vette kezdetét. Lenyomott úgy hat-hét számot, általában a klasszikusokat, a Clandestinót, a Desaparecidót meg a többieket – seprűgitáron, miközben egy marionettdobos kísérte, akit még rendszeresen szólóztatott is és akinek ez jól láthatóan élete legnagyobb napja volt. Amikor elkezdte, úgy harmincan voltunk, a harmadik számnál már körülbelül ötszázan álltak körbe és üvöltötték a zsebrádió-hangzásban előadott a számokat, de hát ez a hangzás ezekhez a számokhoz direkt jó. Manu Chao pedig úgy élvezte, ahogy én még embert nem láttam élvezni dolgot azóta, hogy a kislányom először evett csokit. Tényleg katartikus volt látni, ahogy ez a teljesen vegyes – sok nyomorult szegény, fiatal, öreg, taxisofőrök, hippik, sörösüveggyűjtő fekete gyerekek – társaság úszott az önfeledtségben és hogy Chao milyen őszintén örült velük, éppúgy, ahogy a belépős helyre két órával korábban meg nem ment be játszani.

A végére teljes kavalkád lett, jöttek még mindenféle zenészek (trombitás, egy csomó batucada-dob is előkerült). Aztán a seprűgitár visszakerült a tulajdonosához, aki lenyomta ugyanazt a pár számot, mint Chao előtt, mígnem Eugene Hütz megpróbálta valahogy megértetni vele, hogy ő is híres és elkérte a gitárját és ő játszotta saját számait, hosszabban is, mint Manu Chao, bár nem rosszul, de nem katartikusan. A brazilok sem rezonáltak erre annyira, de azért érdeklődve és kedvesen mozogtak rá, aztán egy tűznyelő elvonta a figyelmüket, megint legfeljebb ötvenen-százan lehettek körülötte. Eugene Hütz egyébként saját bevallása szerint a napokban ideköltözött Rióba, mert a csaja idevalósi és nyolc év elég volt neki New Yorkból. Ennél többet nem tudtam kiszedni belőle, mert csaprészeg volt. Aztán hajnali négykor elpakoltak a hippik és mindenki hazament. Ja, és nem szívtam semmit, ez így történt.