Napok óta hallgatom és nagy a csábítás, hogy jól lehúzzam, mert önismétlő, mert a spontaneitás negyedszerre már nem hiteles, mert az életműben nem jelent előrelépést, mert a középiskolás fokú háborúellenességhez nem kell bátorság. És főképp mert már igazán túlzás, hogy mindenkinek Manu Chao a kedvence. Bezzeg a nehéz időkben nem voltatok ennyien, amikor az illegalitásban Bongo Bong volt a jelszavunk – bizony, hosszú volt, rögös volt és áldozatokat követelt az út a Radio 1 playlistjéig.

De a szokásos érvek ebben az esetben nem működnek. Akárhonnan nézem, Manu Chaóban az a legjobb, hogy mindez nem fontos. Akkor is százszor hitelesebbnek érezném a világról és az életről alkotott – egyébként elég egyszerű – képét a Nobel Béke-díjra hajtó Bonóénál vagy Bob Geldofénál, ha a CNN bemutatná, ahogy egymaga megeszi az éhező afrikaiaknak küldött élelmiszersegélyeket. Éppen mert egyszerű, mert nem akar megfelelni, mert nem érdekli, hogy eredeti-e, nem pályázik elismerésre és nincs benne az ENSZ-főtitkár száma a mobiltelefonjában, különösen mert nincs mobilja. Ő legalább úgy aggódik Afrikáért, hogy testőrök nélkül is látta már, úgy énekel utcalányokról, hogy nem tizenhat éves korából származik az utolsó témába vágó élménye, és még mindig nincs benne a bulvárlapokban, ha beszáll az utcán egy alkalmi zenekarba. Egy lemez készítésekor sem vezérlik a várható fogadtatásra vonatkozó szempontok – ne büntessük mi se azzal, hogy minden lemezét a Clandestinóhoz mérjük, akkora reveláció nem jöhet minden évtizedben.

Az előző rendes stúdiólemez lemez óta eltelt hat év. Közben producerként befuttatta a vak mali duót, az Amadou és Mariamot, megcsinálta Akli D lemezét és egy képregény+cd kiadványt Wozniakkal, valamint a Colifata (pszichiátriai betegek által működtetett argentin közösségi rádió) sorozatának újabb darabját. A Radiolina mindezzel együtt nem jelent óriási váltást az előző két sorlemezhez (Clandestino, 1998, Proxima Estacion: Esperanza, 2001) képest, bár ha direkt keresünk, akkor találhatunk új elemeket és az eltelt hat év minden említett produkciójából találhatunk hasznosult tapasztalatot.

Az egyik legszembetűnőbb változás a több/nyersebb gitárhang. Nem viszi túlzásba, senki se gondoljon torzítóra, vagy a Mano Negra viharos riffjeire, de a gitár már nem korlátozódik a tábortűz-hangszínre (a be-beszúrt szólófutamok a magyar fülnek helyenként Dönci neuroticos munkásságát idézik fel). Jobban előtérben vannak a fúvósok is. Állandó viszont a dallamvilág, az énekhang, a sramlis egyszerűségű basszusok. A korábbinál ritkábban, de feltűnik a védjegynek is beillő sci-fis gitársípolás is. Természetesen megmaradt az obligát szirénázás (didaktikus utalásként: "This world go crazy, this an emergency"), amely még az első La Colifata-album összekötő elemeként lett kipróbálva. És maradtak a háttérben a mindenhol feltűnő utcai vagy hétköznapi szövegrészletek, hangképek, meg az indoeurópai nyelvcsalád követhetetlen variálása.

Az egész lemez, zeneileg és mondanivalóját tekintve is, egy egység, a töredékesség miatt alig van értelme kitérni egyes dalokra. Azért, csak hírszerűen: A 13 Diasban a bluegrassos gitározás a feltűnő; a Tristeza Maleza lesz talán leggyakrabban rádióban és bulikban is hallható, ebben bushozik először a művész. Nem, rádióban mégiscsak a Politik Kills lesz legtöbbet – ez épp olyan, amilyennek a címe alapján képzelitek, egyébként az Amadou & Mariam-féle Dimanche À Bamako-albumon már megjelent egy előképe Politic Amagni címen. A Me Llaman Calle egy szép flamenco, ez eredetileg a Princesas című, utcalányokról készült filmhez készült (a Cirko-Gejzírben talán még vetítik, Utcalányok címen), amelynek főszereplője Caye névre hallgat (Me Llaman Calle azt jelenti: A nevem utca, de a kiejtés hasonlósága miatt azt is jelentheti: a nevem Caye). Az A Cosában Chao cimborája, az egyszeri és megismételhetetlen Tonino Carotone énekelget a háttérben és szépek a fúvósok; a Bleedin’ Clown jó kis rockszám; az El Hoyo és a Panik Panik emlékeztet a leginkább a Mano Negrára. A La Vida Tombóla Diego Maradonáról, a futballistenről és emberi roncsról szól - ez Emir Kusturica készülő Maradona-filmjében is szerepelni fog. Emlékezetes a Mano Negra Santa Maradona című dala, amelyet a még aktív Diegónak szenteltek és abban a számban inkább az isteni, mint az emberi tulajdonságai domborodtak még ki – a La Vida Tombóla árnyaltabban, több szeretettel és kevesebb tisztelettel fordul az azóta sok mindenen átment Maradona felé. A Mala Fama szövege a klasszikus sorokat idézi a Guantanamerából ("Yo soy un hombre sincero, de donde crece la palma") és két sor szerepel belőle a Clandestino második számából, a Desaparecidóból is, nem mellesleg ez a lemez egyik legszebb száma.

És végül, a bonus trackek között az Y Ahora Que? (És most?), amelynek címe a lemezborítón is ott virít.

A kérdés őszinte és jogos, a világ állapotára és Chao pályafutására vonatkozóan is. A világ bajait illetően a diagnózis ismert, gyógymód még nem. És nem kizárt, hogy Chao pályafutása is válaszúthoz érkezett. Népszerűsége az utóbbi években annyira megugrott, hogy nehéz lesz továbbra is a hátizsákos turista, a névtelen megfigyelő zenei megfelelőjét alakítania, különösen, hogy az utóbbi hónapokban az Egyesült Államokban is híres lett. A nyáron turnézott ott, túl van az első tévészereplésen (a Henry Rollins Show-ban), és erről tanúskodik, hogy lemezéről már a megjelenés előtt kritikát közölt a Boston Globe, a Los Angeles Times, a New Yorker meg egy csomó más médium. Chao maga szeretné folytatni az eddigi független vándoréletet, tervei szerint lesz új La Colifata-album, készíti Amadou & Mariam fiának lemezét, egy portugál nyelvű lemezt is készítene jövőre és itt van a sok apróbb-nagyobb vendégszereplés mások lemezein. Afféle zenei Erdős Pál – a magyar matematikus arról volt ismert, hogy sosem volt saját lakása, egy bőröndnyi ingóságnál sosem volt többje és a számelmélet világában ma is azon mérik egy-egy tudós jelentőségét, hogy mennyi az Erdős-indexe (aki Erdőssel közösen írt cikket, annak egy, aki közösen publikált valakivel, aki korábban Erdőssel együtt írt cikket, annak kettő és így tovább).

Valamennyiedik hallgatásra állt össze, hogy a Radiolina cím az egész életműnek adott hirtelen keretet. A Radio Bemba Sound System névben (ez Chao koncertzenekara) is feltűnik már a szó, a lemezeken előszeretettel használja Chao a rádiógomb tekergetésének kissé elcsépelt effektjét és ott van a La Colifata projekt, ami szintén egy rádió. A lemez is sok kis töredékből áll, alig van olyan szám, amelyik le lenne kerekítve, be lenne fejezve. Ez a lemez – sőt, talán minden, amit Chao csinál – néhány részlet egy végtelen reggeli rádióműsorból (persze egy nonprofit rádióban), sok zenével és némi szöveggel, amelyből mindig csak annyit hallunk, ami belefér az időbe a fogmosás és a kávé vagy a piros lámpa és a mélygarázs között - de a műsor tőlünk függetlenül is megy. Maga Chao is azt mondja, hogy a laptopok világában egy lemez sosincs kész – egy adott pillanatban lezárta, mert várták az egyéb feladatok, de tervei szerint a weben folytatja majd a lemezt, új verziókkal, új számokkal, rajongói mixekkel, fotókkal, filmekkel, szövegekkel kiegészítve.

A lemez fő mondanivalója természetesen az, hogy a világ rosszfelé megy, őrültek irányítják, mindent megront a pénz és a hatalomvágy, rengeteg a nyomorúság, milyen szerencse, hogy itt van nekünk a szeretet és az élet kalandja, amely azért a nyomorúság közepette is csodákra képes. A helyzetértékeléssel nincs probléma. Őrültek irányítanak? Hát persze, aki eredetileg nem volt az, az is közveszélyessé válik, hiszen a hatalomba vezető úton annyira eltorzul a személyisége az állandó médiaszerepléstől. Jobb a szeretet a marketingnél? Enyhén szólva. És az bulizás a háborúnál? Határozottan. Kellemetlen erről ilyen cinikusan beszélni, miközben Manu Chao éppen azért hat ilyen mértékben a közönségére, mert egyáltalán nem cinikus: ha az lenne, nem lenne képes ilyen együgyű igazságokat megfogalmazni. De nem mindegy, hogy ki mondja a lapos közhelyeket: százból kilencvenkilencet kiröhögök, ha ilyenekkel jön. Manu Chao ereje abban rejlik, hogy ő pont a századik és amennyire emlékszem, ezt nevezzük költészetnek.