Fiat Ritmo

Eredetileg nem különösebben érdekelt a Berrogüetto koncertje, de néhány perc egy liftbe szorulva különös szolidaritást tud létrehozni emberek között. Amikor Xabier Diazzal kettesben maradtunk a liftben, megígértem neki, hogy megnézem őket. Aztán a végén ez volt a legjobb.

A Womex-program zenei része a showcase-fesztivál, ami gyorsan pörgő, rövid koncerteket jelent egymás mellett több helyszínen. Az összesen 18 koncert közül 11-et láttam, ez a maximum, amit optimális időkihasználással meg lehetett csinálni. Az első napi felhozatal nem volt kiemelkedően erős, inkább közepes.

Xabier Diaz a Berrogüetta dudása és énekese az, akivel liftben ismerkedtünk meg. Kicsit elbizonytalanodtam, mert sem nem énekelt, sem nem dudált, hanem ütőhangszereken játszott éppen amikor beléptem, de aztán előrejött frontembernek  és személyesen üdvözölt a közönségben. Szofisztikált, de hagyományhű folkot játszanak, bonyolult hangszereléssel, kimondottan nagy arzenállal, a hétből öten elég sok hangszeren játszanak. Jota, paso doble, fandango, galíciai dudás folk vannak a repeortoárjukban, ami egyáltalán nem az a műfaj, ami engem könnyen megfog, de ez most bejött. Vicces is volt, virtuóz is, lendületes is. Nem találtam olyan videót, amely visszaadná a tegnapi élményt, de itt egy példa:

A programból előzetesen a Matutót választottam, mivel a brazilokra mindig megkülönböztetetten figyelek. Persze ez egy Észak-Karoliniai/brazil kombó, két brazil három fehér sráccal. Amikor az első számot meghallottam, azt gondoltam: egy bolond százat csinál, a Forró In The Dark és jobban tette volna, ha az első lemeze után visszavonul, mert a forró (brazil vidéki bulizós sramli - de jó!) és Amerika fúziója egylövetű poén. Aztán - inkább gyorsan, mint lassan – egészen megszerettem ezt a Matutót. Ők nem sima forrót játszanak, hanem a bluegrass és a forró hagyományait keverik (manapság muszáj valamit valamivel keverni, anélkül bele se kezdj semmibe), és a két műfaj között kétségkívül van valamilyen evolúciós gyökerű kapcsolat. A forrós lüktetést és hangszerelést építik az amerikai dalos singer-songwriter hagyományokat szerkezetileg és szövegben is, weboldalukon olyan referenciákat jelölnek meg, mint David Byrne, Tom Zé és Caetano Veloso. Behúzták a jó pontokat a Luiz Gonzaga-feldolgozásokkal is (Gonzaga a forró egyszemélyi megtestesítője). Ma este, ismétlem ma, azaz szombat este Bécsben játszanak a Reigen nevű helyen.

Egy saját kép róluk:

A harmadik fellépő, amelyre küönösen figyeltem a The Other Europeans, mert ebben játszik Balogh Kálmán (cimbalom, mint az közismert) és Novák Csaba (bőgő) is. Egy EU-konform projekt, 14 tag négy-öt országból, elsősorban Kelet-Európából. A megfogalmazott cél a századeleji Besszarábia cigány-zsidó zenéjének újraalkotása. Moldovából, Romániából, Magyarországról, Bulgáriából, Németországból. Ez tényleg egy projekt, nem egy zenekar, a projekt sajnos nem állt igazán össze, bár voltak jó pillanatok, de valahogy hiányzott valami, ami összetartja ezt a rengeteg közreműködőt. Ugyanez a magyar megnyitó esetében sokkal jobban működött. Manapság szinte minden „projekt” a világzenében, de azért ez nem mindig sül el jól.

Mi volt még?

Epheminity: spanyol, három kissé ijesztő, szigorú nő, akik a Berrogüettohoz hasonlóan jotában és paso dobléban utaztak, de teljesen máshogy, jazz-be oltották a ¾-es, kemény, nagy amplitúdóval énekelt műfajt.

Máirtin O’Connor Band: én be vagyok oltva ír folk ellen, de ezt nem esett nehezemre megnézni. Szimpatikus és élvezhető zenekar, néhány nagyon szép dolgot is hallottam tőlük. Volt egy kiemelkedő dobszoló, pedig az a másik dolog, ami ellen be vagyok oltva  - igaz, nem egy dobfelszerelésen, hanem egy úgynevezett kézidobon adta elő a fiatal szakember.

Boubacar Traoré: Mali öt-tíz éve minden visz, tele van a világ élvonala maliakkal: Ali Farka Touré volt az első, azóta feltűnt Amadou és Mariam, Toumani Diabate, Afel Boucum, Oumou Sangare, a Tinariwen, Viuex Farka Touré, szóval rengetegen vannak. Boubacar Traoré is abszolút komoly név, kicsit ki is lógott a showcase-ből és elszívta a többi helytől a közönséget arra az időre amíg játszott. Jónak persze jó volt, egy fehér szájharmonikással nyomta a bluest kék csíkos földi érő tunikában, de amikor teljesen egymagában játszott, az is megtöltötte a levegőt.

Mars Melto and the Melanesian Allstars: Ezeknek a buliját teljesen agyonnyomta az öreg Boubacar bácsi, a nap bukása volt, nem maradtak húsznál többen a nézőtéren és azok se nagyon figyeltek. Az én stratégiám az volt, hogy előnyben részesítem azokat a zenekarokat, amelyeket egyáltalán nem ismerek, de visszamentem Boubacar Traorét hallgatni. A két szám alapján amit végignéztem, Vanuatu nem iratkozott fel a világzenei térképre egyelőre. Sajnos.

Ferro Gaita: A Zöld-foki szigeteki zenekar onnan kapta a nevét, hogy a két frontember ferro-n (fémcső, amelyet egyik kezében tartva a másikkal reszel) és gaita-n (tangóharmonika, az ezerféle közül ez a zöldfoki változat) játszik. Nekem nem annyira jött be, sok jobb zöldfoki előadót tudok és nem szeretem azt sem, amikor egy zenekar tudatosan játszik rá a hamis egzotizmusra (a világzenében nem ritka), így az egyszerre fiúzenekaros és népviseletes egyenruha engem inkább gyanakvóvá tesz. Kétségkívül különböztek a más jól ismert zöldfoki kliséktől, a morna-formától, de ez még önmagában nem elég ahhoz, hogy én megvegyem. De lehet, hogy tévedek, Marton László Távolódónak például ez volt az egyik kedvence aznap. Itt egy link hozzájuk.

Mousso T e lei Jovents: karcos francia kalóz-blues, szélfútta arcú marcona énekessel (de a durva külső érző szívet takar). Egy számnyi esélyt adtam nekik, ami megengedem, kissé szűkkeblű, de egyidőben volt valami mással, mindenesetre ennyi idő alatt nem győztek meg arról, hogy érdekesebbek Ripoff Raskolnikovnál.

Johanna Juhola Reaktori: Halatlanul vicces csajok, vicces ruhákban, vicces dumákkal, vicces finn fizimiskákkal, egy dj fiúval kiegészülve. Annyira vicces volt, hogy az nem derült ki, hogy ezen kívül még mit tudnak, van-e valami a poénra vett imidzs mögött, vagy tényleg csak a színes ruháktól több, mint egy sima finn tarngóharmonikás-ugrálós polka és tangó. Itt egy videó (Oxygen Humppa – a humppa finn szökdelős tánc), ez többet mond, mint amit én tudnék, de azért jól éreztem magam.

From One Island to Another: Még egy „projekt”, Haiti-Madagaszkár-Reunion-Guadeloupe fúzió. René Lacaille-t, a reunioni harmonikás-énekest már ismertem, bármikor szívesen elhallgatnám egy reunioni tengerparti bárban, de egy koncertteremhez – nekem legalábbis – kevés. Ennek a formációnak is az a baja, mint a legtöbb ilyen projektnek: kitüntetett alkalmakra jönnek össze abban a reményben, hogy a „sztori” segít valahogy felkelteni az érdeklődést, de nincs mögötte igazán közös ismeret, elkötelezettség, sok próba, elképzelés, így nem áll össze. Nem kellemetlen, sőt, de alig több annál. De legyünk igazságosak: az is lehet, hogy hajnali kettőre egyszerűen telítődtem, elfáradt a fülem és már nem lettem volna képes semmi újat befogadni.