Fiat Ritmo

Csúszásban vagyok a koncertleltárral és azon gondolkodom, hogy mi volt az a momentum, amely leginkább megmaradt bennem a tegnapelőtti tizenegy koncertből. Carminho éjkirálynő-alakja? Ahogy lassan elkezdett duruzsolni a vokál Eliza Carthy mögött? Vagy ahogy Asif Ali Khan idősebb partnere gesztikulált a kezével?

Utólag úgy látom, hogy a csütörtöki felhozatallal túl szigorú voltam, ez egy magyarázó mondatot megér. Tehát: bár viszonylag kevés zenekarról/előadóról nyilatkoztam egyértelműen pozitívan, igazán rossz zenekart nem láttam. Mondjuk úgy, hogy akiket kiemeltem, azoknak a kedvéért alkalomadtán hajlandó lennék 100-200 kilométert utazni egy koncertre (tehát pl. a tegnapi Matuto-ra Bécsbe – volt valaki?), de a többiek koncertjére is lemennék, ha  a szomszéd kerületben játszanának és nem 6000 HUF lenne a jegy. Próbálom a maiakat eszerint a tipológia szerint kategorizálni.

Először tehát azokról, akiknek a kedvéért hajlandó lennék autóba/vonatra ülni és 1-1,5 órát utazni. (Szélsőséges esetben - budapesti szemszögből – Bécs még talán belefér, ha épp minden egyéb klappol). Nem is tudom, hogy meglepő vagy nem, mindenesetre őket többnyire nem itt a Womexen fedeztem fel, hanem már volt valamennyi nevük, találkoztam a zenéjükkel.

Eliza Carthy: ő szerepelt a megfigyelési listámon, mert a brit folkzenei sajtóban már legalább két éve elég szépen írnak róla, de óvatos várakozásaim voltak, amelyeket a (nem túl szép, de informatív kifejezéssel) tömzsi kiscsaj tökéletesen felülmúlt. Elképesztően jó hangulatú, jó atmoszférájú a zene és a kissé félvilági színpadi kép is, dinamikus, jól énekelhető folk-pop-sanzonok, gazdagon rétegzett vokálok (az a „gazdagon rétegzett” kicsit olyan, mint a „kerek savak és erős tanninok”, na mindegy, szóval szép, harmóniában és ritmusban is összetett). Nagyon bejött, az első dolgom lesz beszerezni egy-két lemezt tőle. Párszáz fős klubban tűnik optimális előadónak (mondjuk egy olyan, mint az A38), ha 150 kilométeres közeletekbe ér, nézzétek meg, majd itt szólok, ha tudom, hogy jön.

Carminho: Majdnem egy éve hallottam róla először, amikor Simon Broughton, a Songlines főszerkesztője adott egy demo cd-t róla azzal, hogy ő lesz az új fado-sztár. Ha valakire ő ilyet mond, az olyasmi, mintha Warren Buffett úgy nyilatkozik egy vállalatról, hogy „pozitívak a kilátásai” – és ettől aztán tényleg azok lesznek. Carminho megérdemelte a kiemelt figyelmet. Nem állítom biztosra, de mintha mostanra elmúlt volna a „ki lesz az új Amalia Rodrigues?”-mém fado-körökben, amely démonnal minden induló énekesnőnek (Cristiana Branco, Mísia, Ana Moura, Mariza) meg kellett küzdenie az elmúlt 15 évben. (Ezt én részben annak tulajdonítom, hogy Mariza megnyerte ezt a versenyt, éppen azzal, hogy nem akart mindenben olyan lenni, mint Amalia. Az előző évi Womexek egyik legemlékezetesebb fellépése éppen Marizához kötődik, aki a koncert végén azzal a megjegyzéssel, hogy „nagymamámnak sem volt mikrofonja, mégis énekelt”, lejött a színpadról és hangosítás nélkül, egy gitárossal kísérve énekelt még egy kicsit az érdeklődők gyűrűjében.) Carminho három férfival játszik, műgonddal szerkesztett kíséretek és lantszólók támogatják.  Az nyilvánvaló, hogy gyorsan helyet fog követelni magának a legjobb énekesnők fenti névsorában. Nem csak a hangja és a tudása van meg hozzá, hanem a fado-ban elengedhetetlen fellépés is: egy szülei által boldogtalan házasságba kényszerített várúrnő méltóságával és fájdalmával áll a színpadon, itt és most talpig feketében. Igen, elmennék érte Bécsig.

Asif Ali Khan & Party: Nem vagyok különösebben otthon a hindusztáni félsziget zenéjében, de Nusrat Fateh Ali Khan-t persze én is bírom (Asif az ő tanítványa).  Asif Ali Khan és zenekara volt az első végignézett koncertem ebben a műfajban és végig lekötött az óriási hangversenyterem közepén egy nagy szőnyegen ülő nyolc férfi felelgetős, repetitív, de mégis dinamikus zenéje. Asif egy számomra ismeretlen idősebb kísérője kötötte le az idő nagy részében a figyelmemet, akinek kéz- és arcjátéka szórakoztató is volt, államférfiúi bölcsességet is sugárzott (a videóban Asiftól balra a második). Nem fújok kívülről pakisztáni szufi dalokat és valószínűleg megkülönböztetni sem tudnám őket, de a MüPa kistermében azért meghallgatnám őket még egyszer.

Systema Solar: ez a Womex egyik legnagyobb bulija volt. Teljesen őrült, nagyon kemény kolumbiai underground breakbeat. Igen nehéz meghatározni a műfaját, ők berbeneutikának hívják, ami saját találmány, így rögtön ők is uralják a saját maguk által feltalált irányzatot. Kolumbiai nemzeti színekben pompázó testhezálló szörfösruhákban nyomták, két MC, két DJ meg egy basszusgitáros. Annyira keményen szól, hogy közvetlenül a szufi-kórus után hallgatva szinte fájt, az embereket pedig kétségkívül megőrjítette és joggal. A Szigeten a helyük, mondjuk a Wan2 sátorban.

Rövidebben a többiekről:

Alamaailman Vasarat: Na ez a másik teljesen őrült társaság. A két frontember Nyakigláb (pozan) és a hosszú vörös szakállas, tömzsi, cilinderes Csupaháj (szaxofon). Nevük jelentése: az alvilág kalapácsai. Nem volt rossz ez folk-punk-sramli, de nélkülözte a katarzist. Fura, hogy minden skandináv zenekar amelyet láttam valamilyen módon viccre vette a dolgot, ami szórakoztató, de azért a zenei élményt kissé idézőjelbe is teszi. Azért ha a városban játszanának lemennék megnézni – aminek kissé ellentmond, hogy itt voltak a Szigeten talán két vagy három éve, és nem néztem meg őket, ne de a Sziget, az más, ott nem lehet tervezni.

Élage Diouf: az ma már kevés a figyelem felkeltéséhez, ha az ember neve mögé az van zárójelben írva, hogy (Senegal/Canada). Kanadai zenekar szenegáli frontemberrel, jellegtelen produkcióval. Mire lennék hajlandó, hogy mégyegyszer lássam őket? Ha a szomszéd utcában játszanának és épp el akarnék menekülni otthonról, akkor talán megnézném, feltéve, hogy nincs valami középérdekes meccs a tévében.

BaianaSystem: A közhiedelemmel ellentétben van jó brazil reggae, jellemzően az a fajta, amely nem egyszerűen reggea, hanem amelyben a reggae megtermékenyíti a brazil alapokat. A klasszikus reggaet játszó, mellesleg brazil illetőségű zenekarokat, mint például a Tribo de Jah, sosem találtam túl izgalmasnak. A BaianaSystem stílusban fiatalosabb, de alapvetően éppily unalmas, és még nélkülözi azt a bumfordi bájt is, amely egyébként többnyire a jó reggae velejárója. Nem zárom ki, hogy sikeresek lesznek, mert jó a marketingjük, de jelenleg nem tartoznak az 500 legjobb brazil zenekar közé.

Les Charbonniers de l’Enfer: Mindent a saját értelmezési tartományán belül kell mérni és ezzel a québeci francia énekegyüttessel így sokkal megértőbb vagyok. Egyébként is elkezdtem megszeretni az acapella formákat néhány évvel ezelőtt, bár jobban szeretem amikor ez body percussionnel, beatboxolással, artikulátlan hangokkal is színesített. Ezek az érett korú férfiak egyszerűen több szólamban énekelnek, a lábdobogás min ritmushangszer az egyetlen kiegészítő. A repertoárjuk alapjában québeci folklórra épül, maguk is gyűjtötték egy részét, de azért Neil Young is van műsoron, meg néhány saját szerzemény. Nem mondom, hogy felejthetetlen, de azért két máshogy közepes produkcióból én mindig az őszinte-önazonost fogom előnyben részesíteni. Jutalomból ide is teszek egy képet róluk.

Ragnhild Furebotten: Említettem, hogy a skandináv zenekarok idén mindent elviccelnek. Az előző napi Juhana Juhola Reaktori és az Alaamailman Vasarat után itt az volt a találmány, hogy a zenekart frontoló egyébként szimpatikus, kistermetű hegedűs lányt hat behemót, bohóckodó fúvós jazz-zenész férfi kíséri szmokingban. Napjaink egyik nagy átka, hogy mivel a lemezkiadás gyakorlatilag megszűnt, mindenki eladható „projektekben” gondolkodik: színpadképben, sztoriban, hívószavakban, hiszen az ilyen expókon sem kiadók, hanem az eseményszervezők kegyeit keresik már az előadók, akiknek sztori kell, plakátra felírható szavak és feltehető képek. Erről majd bővebben egy külön posztban. Szóval Ragnhild Furebottenék atipikus polkát játszanak, amely Norvégia egy eldugottabb északi részén honos, a város nevét már elfelejtettem. Nem kellemetlen, és a showcase-jelleg értelme az, hogy húsz percre is bele lehet kóstolni egy-egy zenekarba kockázat nélkül, így ezt is láttam.