A négy argentin és két kolumbiai zenész alkotta barcelonai bevándorló-zenekar Berlinben, a G8-csúcs ellen tiltakozó fesztiválon szerepelt. Másnap ráadásként egy leginkább üres fáskamrához hasonlító helyen (valójában kiürített mozdonyjavító műhely) adtak nyolcvan-száz ember előtt mindent elsöprő akusztikus koncertet.

 

A zenekarnak van egy hagyományos elektromos programja és egy akusztikus – az utóbbit adták elő ez alkalommal. És ez a nagy szó: sosem láttam még, hogy két akusztikus gitárral, egy tangóharmonikával, egy basszusgitárral és egy darab dobbal ilyen őrjöngésre lehet rávenni egy egyébként nem túl nagyszámú közönséget. A gyengén bútorozott felszerelés ellenére kőkeményen és őrült tempóban sodort a műsor, a számok között semmi szünet, az akusztikus gitárokon úgy süvöltött a surf-punk-mestizo-ska-swing manouche-patchanka (röviden: a rockandroll), hogy azt a műfaj legnagyobbjai is megirigyelnék. Ebből a zenekarból ömlik az energia: valahogy így képzelem a még a pályája elején járó Mano Negra első koncertjeit. A hattagú zenekarban hatan énekelnek, többnyire kórusban, a dalok formátuma többnyire a szólóének és a kórus felelgetésére alapul, a klasszikus dél-amerikai ska-hagyományoknak megfelelően. A közönséggel pedig olyan szemérmetlen természetességgel bánnak, hogy az ő szájukból még egy "látni akarom a kezeket" is eredetien hangzik. A hagyományos műsorukat még nem hallottam, de ennél nem lehet jobb.

Két hét múlva jelenik meg a harmadik lemezük Spanyolországban, a többek között a Cheb Balowskit, az Ojos De Brujót, a La Troba Kung-Fut és Manu Chao legutóbbi lemezét is kiadó K Industriánál. Többnyire szanaszét koncertezik Európát, úgyhogy nem lehet olyan nehéz elkapni őket. A következő hónapokban Németország és Svájc minden bakterházában megállnak. Érdemes keresni velük a találkozást.