Fiat Ritmo

Három hete jelent meg nyolc év után az új lemezük és egy hete koncerteztek az A38-on. A zenekarvezető-producer-basszusgitáros Lati Kronlund és Papa Dee – aki a három énekes közül a strici-jelmezes férfi – arról beszélt a Quartnak, hogy megéri-e ma még nagy zenekart működtetni, hogy mi a hátránya a túl sok "fuck"-nak és hogy mennyi csirkeszárnyat tud megenni Maceo Parker és B.B. King együtt.

Tavaly láttalak benneteket Párizsban koncertezni. Azóta megjelent az új lemezetek, de a koncertprogram nagyon hasonló volt. Ez még ugyanaz a turné?

Lati Kronlund: Nem, közben leálltunk, például hogy felvegyük az új lemezt. Franciaország, Spanyolország, Belgium, Norvégia, Svédország és Észtország után jöttünk most ide.

Nyolc év után csináltatok megint lemezt, az új számok ennek ellenére eléggé belesimultak a régi programba. Különbözik valamiben ez a lemez a nyolc évvel ezelőttitől?

Papa Dee: Most sokkal inkább együtt vagyunk, sokkal inkább zenekarként működünk. Azelőtt nagyon Lati köré szerveződött a zenekar, ő fogta össze a folyamatokat és az embereket. Az első lemezünket kilenc nap alatt alkottuk a számok megírásától, begyakorlásától a felvétel befejezéséig. Ez a lemez úton született, turné közben, a busz hátuljában, hosszabb és egészen más alkotási folyamatban.

Lati Kronlund: Nem is nagyon terveztük ezt a lemezt, kicsit olyan mint egy házasságban egy késői, nem tervezett gyerek, aminek mégis nagyon örülnek a szülők és megerősíti a házasságot magát is. Személyesen, közösségként is jobban együtt vagyunk, mint bármikor korábban.

Ti egyszerre vagytok könnyűsúlyú bulizenekar és próbáltok társadalmilag releváns üzeneteket beépíteni a programba. Hogyan lehet egyensúlyba hozni ezt a kettőt?

Lati Kronlund: Nem próbálunk társadalmilag relevánsak lenni, hanem azok is vagyunk, oké? Nekünk ez a kettősség nem probléma, mert pont ilyenek vagyunk. Ha valaki végigjönne velünk egy turnén, ezt látná belőlünk. Politika, vallás, művészet, filozófia és idétlenkedés: ebben élünk. Sokk vicc, sok mélység.

A legemblematikusabb számotok, az I Got Cash egyben a legpolitikusabb is, amelyben a fogyasztói sznobizmus és a politikai korrektség minden attribútumát elkülditek a picsába. Párizsban ezt játszottátok, itt nem. Mi dönti el, hogy játsszátok-e egy koncerten?

Papa Dee: Általában akkor adjuk elő, ha úgy érezzük, hogy a közönség érteni fogja, mert ha nem értik, akkor könnyen megsértődnek, hiszen van benne vagy negyven fuck, amit viszont mindenki levesz és nem jó, ha nem érti a kontextusát. Akkor is eljátsszuk, ha a közönség kéri [Párizsban kérték].

Lati Kronlund: Amikor New Yorkban először előadtuk, sokan kimentek a teremből, igaz, ott épp azért, mert értették a szöveget. A fogyasztói sznobizmus mindenhol ott van, de New Yorkban igazán a rabszolgái az emberek tárgyaknak, megvehető dolgoknak és tárgyi vagy szellemi divatoknak.

A párizsi koncerten az az érzésem alakult ki, hogy ezzel a számmal ti magatok is valamilyen furcsa szeretet-gyűlölet viszonyban vagytok, akarjátok is játszani, meg nem is.

Lati Kronlund: Dehogyis, imádjuk a számot! Csak hát sok hidat felégettünk magunk mögött amikor feltettük az előző lemezre. A kiadó sokáig feltételül szabta, hogy ez a szám nem lehet rajta a lemezen, de mi ragaszkodtunk hozzá. A nekünk legfontosabb újságok alig írtak a lemezről, mert ugye a Village Voice és a New York Times is kap egy "fuck"-ot a számban. Elég szomorú, hogy sem annyi humorérzékük nem volt, sem elég vér a pucájukban, hogy valahogy képesek legyenek viszonyulni ehhez.



Az első lemezeteket Törökországban vettétek fel és a mostanin is játszanak török zenészek. Ez a török vonal hogy jött?

Lati Kronlund: Véletlenül. 96-ban Isztambulban játszottunk egy fesztiválon, akkor még lazább társulás voltunk és valahogy úgy jött ki, hogy ott volt annyi időnk, hogy felvegyünk egy lemezt. Az ottani hangmérnök ötletére megcsináltunk egy feldolgozást egy török népdalból és feltettük a lemezre, ami óriási siker lett Törökországban és rengeteg példány ment el belőle. Azóta van ez a speciális viszonyunk Törökországgal és ezért épült be török elem a zenénkbe, meg a zenész-ismeretségeink is onnan vannak. Az új lemezen egy török klarinétos barátunk játszik elég sokat. Most épp Ankarába megyünk tovább. Szóval ezt a török dolgot nem otthonról hoztuk.

És mi az amit otthonról hoztatok?

Lati Kronlund: Sly & Robbie, Sly & The Family Stone, Iggy Pop.

Papa Dee: Reggae, George Clinton, P-Funk. Szerencsére van egy elég nagy halmaz, amit mindannyian szeretünk.

Ma már nem divat olyan létszámú zenekarokat működtetni, mint ahányan ti vagytok a színpadon. Többfelé oszlik a pénz, nehezebb megszervezni az utazásokat. Nálatok ráadásul a kilencből úgy öten egyenrangú frontembernek számítotok, három énekessel, két zenei vezetővel. Miért így csináljátok?

Lati Kronlund: Mi egy allstar-zenekar vagyunk, mindig is annak tekintettük magunkat.

Papa Dee: Imádjuk a Parliament-féle nagy zenekarokat. Volt négy-öt éve egy korszakunk, amikor megpróbáltunk csak hárman egy komputeresebb, kisebb verzióban működni elektro-dub vonalon. Volt egy koncertünk ezzel a formációval, én szörnyen éreztem magam, élettelen volt, ha rontottam, a gép nem tudott korrigálni, nem tudtam neki azt mondani, hogy még egy kör szólót nyomjunk. És utána este az East Village-ben volt valami jam session, ahol ott volt a dobosunk és hajnalig zenéltünk. Elég egyértelmű volt a kontraszt és többször nem is próbálkoztunk mással.

Most mondok néhány nevet és ti mondjátok el, ami először eszetekbe jut róla. Legyen az első a Fania All Stars, ha már a nagy zenekarok a kedvenceitek.

Lati Kronlund: Hú, fantasztikus! Negyvenezer ember a Yankee Stadiumban, az felejthetetlen. 1974-75-ben úgy nézett ki, hogy most jön igazán a latin zene reneszánsza, de aztán utólag kiderült, hogy az éppen a csúcs volt, ahonnan lefelé indultak már. Túl nagy volt a siker, túl sok a drog, túl sok a pénz. Kicsit ugyanaz történt, mint a rai zenével.

Oké, úgyis Khaled lett volna a következő nevem, ha már az egyik lemezének te voltál a producere. Szóval?

Lati Kronlund: Ott a Rachid Taha-Khaled-Faudel közös lemez volt a csúcs. Khaled szenzációs, de az a baj, hogy ő túlságosan mainstream akar lenni francia mércével is, az algériaiak viszont egy ikont akarnak inkább maguknak és egymást frusztrálják ezzel, Khaled meg az algériaiak.

Legyen a következő a Gogol Bordello, ők holnap játszanak itt a városban.

Lati Kronlund: Nem ismerem őket.

Papa Dee: Én hallottam őket Stockholmban és mostanában elég sokat lehet olvasni is róluk. Az énekes nagyon karizmatikus, igazi koncertzenekar. Sokkal jobbak élőben, mint lemezen.

Bebel Gilberto?

Lati Kronlund: A japán gitárosunk – aki ma nem volt itt, de a következő koncerten csatlakozik a turnéhoz - játszott a lemezén. Bob Dylan önéletrajzában olvastam először a bossanováról, úgyhogy nem vagyok nagy szakértő, de nagyon megragadott az, ahogy ő leírja, hogy Gilberto Gil és a többiek először dallamot ültettek a szamba alapritmusára, aztán kivették alóla a ritmust és megmaradt csak a dallam, aminek a belső ritmusa azonban még mindig a szamba maradt. Ez nagyon cool. Írtam egy számot Bebelnek egyébként, de nem tették rá a lemezre.

Orhan Gencebay?

Lati Kronlund: Ki?

Törökoszágban élő legenda, idős arabesque-előadó.

Lati Kronlund: Aha, rémlik, tudom már [dúdol egy felismerhetetlen dallamot].

Brand New Heavies?

Papa Dee: Hú, azt meg kellene hallgatnom újra. Emlékszem, hogy szerettem, de már nem emlékszem, hogy miért. Akkoriban éltem Londonban és ez nagyon menő volt, a Gallianóval és a többiekkel. Dmitri From Paris nagyon jó remixeket csinált belőlük.

Eek-A-Mouse?

Papa Dee: Sok szempontból a legeredetibb hang Jamaicában. Úgy rémlik, az utolsó amit hallottam róla az, hogy börtönben volt vagy van talán drogügy miatt Kaliforniában.

Up, Bustle & Out? Az Istanbul Sessionst hallottátok?

Papa Dee: A bristoli srácok? Én bírom az eklektikát.

Lati Kronlund: A mexikói és a kolumbiai anyagukat jobban szeretem, mint a törököt.

Israel "Cachao" Lopez?

Lati Kronlund: A kubai?

Igen, aki néhány hete halt meg. A nagybőgös, aki feltalálta a mambót.

Lati Kronlund: Á, igen. Fantasztikus a mambóban az a repetitív upbeat húzás a basszusban, és ezt neki köszönhetjük. Nagyon szeretem.

Beastie Boys?

Papa Dee: Humor, koncepció, hiphop: mi kell még? Bár eleinte nekem egy kicsit túl rockosak voltak. Tavaly voltam egy koncertjükön.

Az előbb láttam a dobosotok pólóján: Maceo Parker?

Lati Kronlund: Annyi dolgot játszik, amit szeretek! Cool a színpadon és James Brownnal zenélt együtt, ez már önmagában is elég lenne. Egyébként vendég volt az első lemezünkön.

Papa Dee: Amikor először találkoztunk, az utcán vártuk. Arra számítottunk, hogy egy limuzinból fog kiszállni, erre egyszercsak megláttuk, hogy jön fel a metróból a lépcsőn – hát ez Maceo. Meg az öt kiló csirkeszárny, amit B.B. Kinggel együtt megettek a backstage-ben, emlékszel? Hozattak több óriási kosár csirkeszárnyat, és az egészet betolták. Néha csalódás megismerni a hőseidet, de az ő esetében ez egyáltalán nem igaz.