A hazánkban rendkívüli népszerűségnek örvendő Hammond-művész és a jónevű, újgenerációs pozanos egy vacsora keretében osztotta meg a Quarttal gondolatait keddi, a nézőszám alapján feltétlenül sikeres koncertjük után. De nekik is sok megbeszélnivalójuk volt egymással, Sarah Morrow többször magához ragadta a riportermikrofont. Szó volt a rendszerváltás előtti Magyarországról, Ray Charlesról, John Coltrane-ről, a Kodály-módszerről és még nagyon sok mindenről.

Quart: A koncertjén többször is említette a korábbi magyarországi látogatásait. Annak idején ön volt az egyik első jelentősebb nyugati zenész aki Magyarországon fellépett. Mi volt a motivációja akkor? Volt ebben politikai szempont?

Rhoda Scott: Nem, semmi politika. 1970-ben voltam itt először és egyszerűen felrobbant a közönség. Aztán volt egy tévéshow, amiben felléptem. És emlékszem, amikor később a Kisstadionban játszottam, tizenhétezren voltak. Hihetetlen.

Quart: Politikusokkal találkozott akkor?

Rhoda Scott: Nem. De mesélték, hogy a Kisstadionban tizenkét miniszter is megnézett. Akikre emlékszem, az Keszler Pál, aki a koncertszervező cégnek volt a vezetője, nem jut eszembe a neve [ORI]… És Bors Jenő [a Hungaroton, később az EMI-Quint vezetője], rá emlékszem.

Quart: Járt máshol a szovjet blokkban?

Rhoda Scott: Csak az NDK-ban.

Quart: Miért alakult úgy, hogy éppen Magyarországra jött ilyen sokszor? Fűzte hozzánk valami speciális érdeklődés?

Rhoda Scott: Konzervatóriumba jártam és a szakdolgozatomat a Kodály-módszerről írtam, még mielőtt tudtam volna, hogy valaha erre vet a sorsom. De amikor itt voltam, sokkal többet megtudtam a Kodály-módszerről. Voltam iskolákban, Esztergomban például. Ez volt a végzetem.

Sarah Murrow: Az amerikai zeneiskolákban ma is ezzel a módszerrel tanítanak.

Rhoda Scott: Egy szintig, aztán el kell felejteni az szolmizálást, mert a mozgó dó miatt egy idő után így nem lehet továbblépni.

Sarah Murrow: És az akkordokat hogy szolmizálják?

Quart: Nincsenek akkordok, a szolmizálás csak éneklésre van kitalálva.

Rhoda Scott: De abban nagyon jó. Állítólag amikor Sztravinszkij itt járt, elment egy iskolai énekórára. Felírt egy dallamot a táblára, olyat, amiről nem várta, hogy el fogják tudni énekelni a diákok. De el tudták.

Sarah Murrow: És szerinted észre lehet venni az itteni közönségen, hogy így tanultak zenét?

Rhoda Scott: Azt hiszem. A magyarok nagyon jó zenészek, szeretnek hallgatni, kevésbé a bulizás kedvéért jönnek el koncertre.

Sarah Murrow: Talán emiatt kritikusabbak?

Rhoda Scott: Inkább jobban értik a mélységeit a zenének, jó a zenei hátterük.

Sarah Murrow: Egyébként én nagyon élveztem az egészet. Tényleg, te csak olyan dalt játszol el, ami közel áll hozzád?

Rhoda Scott: Igen. De rengeteg zene áll hozzám közel.

Sarah Murrow: De hogy választasz?

Rhoda Scott: Hát úgy, hogy amit akarok, azt eljátszom.

Sarah Murrow: Jól énekeltél ma.

Rhoda Scott: Neked is kellene legközelebb.

Quart: Az önök triója több szempontból különleges. Három nő alkotja és a Hammond-pozan-dob felállás sem mindennapi.

Rhoda Scott: Én sem tudok másik ilyet.

Quart: Hogy alakult ki ez a felállás?

Rhoda Scott: Egy partin ment a jam session, ott láttam Sarah-t fújni, sütött belőle az energia. Én is beálltam, aztán elkezdtünk együtt játszani.

Sarah Murrow: Rhoda a mi hősünk, a szerepmodellünk, úgyhogy nekünk nagy megtiszteltetés vele játszani.

Quart: Ön hosszú ideje Franciaországban él. Hatással van ez a művészetére?

Rhoda Scott: Amikor odaköltöztem, az egyértelműen megváltoztatta az életemet. Az Egyesült Államokban nem ismerték el a jazz-zenészeket.

Quart: Milyen értelemben? Az ötvenes- hatvanas évek Amerikában sok szempontból a jazz aranykora volt. Mit ért azon, hogy nem ismerték el őket?

Sarah Murrow: Ez etnikai kérdés is volt.

Rhoda Scott: Nem volt biztos egzisztenciájuk. Nem járt nekik társadalombiztosítás, nem vehettek fel hitelt. Ha elmentek valahova akármilyen kevés pénzért zenetanárnak, akkor persze igen. De egy jazz-zenész jóformán csak akkor tudott venni egy házat vagy egy autót, ha volt annyi készpénze, amennyibe az került.

Quart: És Franciaországban ez máshogy volt? Ott elismerték?

Rhoda Scott: Igen, ott például hitelképes voltam. És voltak tévéfelvételek és a koncertekre is többen jöttek.

Quart: Az igaz, hogy az Egyesült Államokból a beszűkült lehetőségek és a bizonytalanságok miatt jöttek el néhányan akkoriban. Például Tony Scott, aki néhány napja halt meg, a hatvanas évek végétől egyfolytában a világot járta.

Rhoda Scott: Istenem, meghalt Tony Scott? Tényleg? Ő igazi haver volt. És sokszor elhagyta Amerikát, igen. Hogy szeretett játszani! Arról volt híres, hogy jam sessionöknél még be sem ért a terembe, de már együtt fújt a zenekarral.

Quart: Az Ön repertorája nem olyasmi, amit trendinek nevezhetnénk. Szinte semmi sem szerepel rajta, amit a hetvenes évek után írtak. Akkoriban egy-egy sikeres számnak már a megjelenése utáni évben jöttek jobbnál-jobb feldolgozásai akár easy listening-, akár jazz-körökben. Miért nem dolgoz fel az Aquariusnál kurrensebb dalokat?

Rhoda Scott: Az Aquariust huszonöt éve nem játszottam, csak ma eszembe jutott, hogy amikor annak idején itt jártam, mennyire szerették.

Quart: Mi a legkésőbb keltezésű dal a repertoárján?

Rhoda Scott: Amikor először hallottam Az Operaház fantomját, akkor egy dal megtetszett és a következő koncert alatt eszembe jutott és eljátszottam. Egyébként is mindig minden dalt a színpadon játszok először, nem szeretem előre gyakorolni. Én szeretem ezt a reperotárt, mert ezekben a számokban benne van a swing. A mai dalokban nem érzem ezt a bináris ütemet. Tudja: I don’t mean a thing if it ain’t got that swing [Duke Ellington korszakalkotó szerzeményének címadó sora]. Azt hiszem, ezt komolyan gondolom. A swing nagyon kommunikatív. A gyerekeim néha feltesznek számokat és akkor egyfolytában megy, mert azt remélik, hogy megteszik nekem és majd eljátszom. Múltkor el is játszottam valamit, de nem emlékszem a nevére.

Quart: Úgy egy éve jelent meg Paul Anka lemeze, a Rock Swings, amelyen azért 10-15 évvel ezelőtt írt dalokat elég swingesen ad elő. Nem érez a közönség, a média vagy a kiadója felől nyomást, hogy újítson?

Sarah Murrow: Sajnálom, de az a Paul Anka, az borzalmas. Bocs.

Rhoda Scott: Nem érdekel Paul Anka, de hadd mondjak még valamit a trendiségről. John Coltrane nagyon tudatosan haladt valamerre a jazzben, aztán amikor meghalt, a free jazz trendi lett. És ez majdnem megölte a jazzt. Mindenki, aki nem értette azt, amit Coltrane értett, elkezdett free jazzt majmolni és ezért még ma is azt hiszik az emberek, hogy a jazz az valami diszharmonikus, fárasztó, befogadhatatlan dolog. Én ötven éve játszom és sosem akartam követni a divatot. Az őszinteség, az integritás fontos és én ezt szeretem csinálni. És nagyon is sokat fejlődtem attól még.

Sarah Murrow: Van egy másik formáció amiben együtt játszunk, az American All-Stars. A basszusgitáros az egyik koncert előtt hirtelen beteg lett és Rhodának kellett az orgonán elvinnie a basszust. A dobos előtte 20 évig Steve Lacy dobosa volt, ami nem sima kiképzés, és Rhoda úgy ment vele, úgy játszott, mint egy isten.

Quart: Ön amellett, hogy Rhoda Scott-tal játszik, számos más projektet is visz, éppen hogy korszerűnek tartott műfajokban.

Sarah Murrow: Aha, ilyen hip-hopos, loopos dolgokat.

Quart: Mit tart mostanában a legizgalmasabb trendnek a zenében, amire a leginkább érdemes odafigyelni?

Sarah Murrow: A New York-i underground. Az experimentális jazz. Egy csomó tapasztalt, klasszikus hátterű jazz-zenész hiphop-előadókkal. És nem csak New York, hanem Houston is, onnan jön ez az egész. Houstonnak nagyon komoly történelmi jazz-hagyománya van és erős a hip-hop színtér is. Én is houstoni vagyok egyébként.

Quart: Mit tanul a Rhoda Scottal való együttzenélésből, ami hasznosítható azon a teljesen más terepen?

Sarah Murrow: Nagyon sokat. A swing-érzéke példátlan. Olyan keményen swingel és groove-ol, mint senki. A szólóit pedig olyan erősen építi fel, hogy komolyan mondom, horror utána elkezdeni egy pozan-szólót, mert csak leégni lehet vele. Párizsban rendezett a tiszteletére egy koncertet az Orgonisták Világszövetsége vagy mi. Huszonöt orgonista játszott aznap este, gondolhatja, hogy elég jók. És a végén jött Rhoda és akkor kiderült, hogy ő gyakorlatilag egy másik hangszeren játszik. Pontosabban lehet, hogy a többiek játszanak más hangszeren.

Rhoda Scott: Képzeld, fellép Franciaországban Richard Smallwood.

Sarah Murrow: Ki az?

Rhoda Scott: Nekem ő az isten. New gospel-zeneszerző, zongorán és Hammondon játszik. Azt hiszem, szerelmes vagyok belé. Bár még sosem láttam. [Mi megnézhetjük itt. A saját honlapja szerint tényleg nagyon jó, új irányt szabott a gospelnek, rengeteg díja van és Rhoda Scottnál nagyjából húsz évvel fiatalabb.]

Quart: Franciaországban érték olyan ingerek, amelyek alakították a zenéjét? Ismerkedett meg olyan francia zenészekkel, akik hatással voltak a művészetére?

Rhoda Scott: Először nagyon kritzáltak a francia zenészek. Azt mondták, ez nem jazz, túl kommerciális – tudja, az Aquarius, meg a West Side Story. De aztán befogadtak. Nagyon sok a jó jazz-zenész Franciaországban, csak túl intellektuálisak. Louis Sclavis például ma este szintén Budapesten játszik. És persze Django Reinhardt [aki belga volt, de Párizsban sokat élt], Stephane Grappelli, Sidney Bechet, Jacky Terrason, Michel Legrand…

Sarah Murrow: Amikor apám már nem élt, akkor jöttem rá, hogy gyerekkoromban a lemezgyűjteményében összesen három jazz lemez volt: egy Ellington, a Live At Newport, egy Brubeck és egy Michel Legrand.

Quart: Tényleg, Ön játszott Ray Charles zenekarában is. Mi az első dolog ami eszébe jut erről az időszakról?

Sarah Murrow: Az első próba. Los Angeles, nagyon szigorúan pontosan oda kell érni, különben pénzbüntetés van. Kettőkor volt a próba. Játszogattunk, de Ray Charles nem jött meg. Háromkor sem. Négykor még mindig semmi. Végül fél hétkor jött meg, azonnal rohanvást elkezdett próbálni, hajtott minket. Valaki elrontotta, ettől ideges lett, hogy neki erre nincs ideje, mindjárt mennie kell. Folyton azt ordította, hogy "gyerünk, gyerünk!" Unta a próbákat. Ami nem csoda, végülis is negyven évig tök ugyanazt játszotta mindig, ezt bárki unná. Aztán egyszer egy koncerten annyira nem találta el az ének belépőhangját, hogy szörnyen kínos volt. Többször nekifutott, és én odakiáltottam, hogy "gyerünk, gyerünk!", ahogy ő szokott. Ezek jutnak először eszembe. Rhoda, te Magyarországon máshol is voltál, úgy értem nem csak Budapesten?

Rhoda Scott: Minden kisebb és nagyobb városban voltam.

Sarah Murrow: És hogyan változott meg a kommunizmushoz képest?

Rhoda Scott: Hát, most nem sok lehetőségem volt körülnézni. A hetvenes években annál inkább persze, Kecskeméttől Debrecenig voltam mindenhol, Eztergom, Pécs, a Balaton körül több helyen. Akkor nagyon másnak tűnt. Minden más kommunista országból ideözönlöttek az emberek nyaralni, mert itt olyan szabad atmoszféra volt. Valaki mondta nekem akkor, hogy a törökök százötven évig voltak itt és nem sok nyoma maradt, úgyhogy ennek a szovjet dolognak is hamar vége lesz. Klassz nép nagyon, iszonyatos erősen nyomultak akkor előre. Mindenkinek volt víkendháza.

Sarah Murrow: Nem nyugatizálódik túl szerinted?

Rhoda Scott: A magyar íz megmarad. Speciális dolgokban biztos. Ha ez nem, akkor mi más? Minden nyugatizálódik úgyis. Vagy Amerika magyarizálódik. Tudod melyik a legnagyobb magyar város? Cleveland, Ohio. [Itt azért szóltunk, hogy az rég volt.] Egyszer itt voltam három hétig egyfolytában és mindig ott mentem el a templomba, ahol éppen voltam. És az istentisztelet végén mindig énekeltek egy elképesztő dalt, mindenhol ugyanazt. Lekottáztam és megkérdeztem egyszer, hogy mi ez. Na az volt a magyar himnusz. Szóval erről ennyit, Sarah.