Tizenöt évvel ezelőtt hagyta el Kubát, európai karrierje az utóbbi három-négy évben kezdett igazán beindulni. A ma 39 éves Raul Paz a klasszikus kubai hagyományban gyökerező, de a laptop-zeneszerzés korában élő popzenét játszik. A sokféle műfajban otthonos, abszolút politikamentes zenét játszó előadó tavaly azzal keltett feltűnést, hogy az emigráns kubai zenészek közül elsőként otthon adhatott koncertet – tízezrek előtt. A Quartnak berlini koncertje előtt adott interjút, s azzal a hírrel döbbentette meg olvasóinkat és a világot, hogy – az emigráns zenészek között szintén példátlanul – visszaköltözött Kubába.

Rengeteg kubai zenész él emigrációban. Miért éppen önt hívták haza koncertezni?

Azt hiszem, három oka van ennek. Az egyik, hogy egy olyan generációnak vagyok a képviselője, amely elhagyta Kubát és a maga sajátos módján szabad lett, de mégis valamilyen kapcsolatban maradt az országgal, a forradalom eszméjével, még ha ez a viszony különbözik is az előző generációkétól. Mi a forradalmárok unokái vagyunk. Én azok közé tartozom, akik magyarázatot akarnak találni arra, hogy mi ment félre, nem csak egyszerűen dühöngeni. A második ok, hogy vannak olyan emberek az államvezetésben – és az egyikük például a kulturális miniszter [Abel Prieto] –, akik közeledni szeretnének az emigráns művészekhez, akik fontosabbnak tartják a kubai művészet integritását, mint azt, hogy minden egyes kérdésben egyetértsünk. A harmadik ok, hogy a zeném már jóval előttem megérkezett Kubába és igen népszerű lett, így számíthattak arra, hogy a meghívásom jó fogadtatásra talál.

Egy ilyen meghívás elfogadása nem politikai állásfoglalás is egyben?

Mi a politika, mi a világpolitika? Egy káosz. Új politikára van szükség, Kubában is, és Kuba környezetében is. Számomra nincs jobb vagy bal, nincs egyetértés vagy szembenállás, csak kommunikáció. Ha nem fogadom el a meghívást, elutasítom a párbeszéd lehetőségét.

Mi az amit ön mond ebben párbeszédben?

Nüansznyi változások vannak Kubában, de sok mindent kell megváltoztatni. Sok mindent pedig meg kell őrizni.

Félti az országot egy hirtelen változástól?

Kuba kis ország és veszélyesen közel van Amerikához. Mindenki figyel rá és mindenki azt hiszi, hogy érti, mi történik. Az ország nem érett egy radikális változásra és hosszú távon sem biztos, hogy egy európai típusú képviseleti demokrácia az, ami a leginkább passzol hozzá.

Nyugat-Európában élő kubaiként hogyan érinti a mindenhol látható giccses Guevara-kultusz?

Megőrülök ezektől a közhelyektől, ebből ki kell jönni, mert különben mindig ugyanoda jutunk vissza. Egyébként nem is élek már Nyugat-Európában. Éppen most költözöm vissza Kubába. Az utóbbi két hónapban már több időt töltöttem otthon, mint Kubában.

Miért? Gyakorlatilag példátlan, hogy disszidens művészek visszaköltözzenek.

Kaptam egy lehetőséget és nem akartam elpazarolni. Szomorú dolog a hazától messze megöregedni. Nem akartam az lenni, aki meghalni megy haza vagy a végrendeletében kéri, hogy otthon temessék el. Maradhattam volna Párizsban, kényelmesebb is lett volna valószínűleg, de most nem kényelemre van szükségem.

És mi a helyzet a szabadsággal? Nem zavaró, hogy nincs?

A szabadság bonyolult dolog. Zeneileg Kubában nagyobb a szabadságom; kevesebb, de legalábbis más elvárásnak kell megfelelnem. Politikailag persze nincs akkora szabadság. Nekem viszont ad némi többletszabadságot, hogy a pénzt máshol keresem meg, nem függök az államtól.

Van más állampolgársága?

A döntést nyilvánvalóan megkönnyítette, hogy ha nagy baj lenne, beszaladhatnék a francia követségre.

A mozgás szabadsága, az utazások, a turnék?

Az utazás nagyon érdekes probléma, de hamis. A legtöbb kubai és a külföldiek is azt tartják a legnagyobb problémának, hogy hogyan lehet elhagyni az országot. Szerintem viszont sokkal fontosabb, hogy miért kellene elhagyni, miért olyan ország ez, amelyben az emberek azon gondolkodnak, hogy hogyan lehetne elmenekülni. Ha el kell jönnöm el fogok jönni, de nem hinném, hogy ez bekövetkezik.

A három kubai koncertjéről készült lemez és az egyik dal címe az: Revolúción [Forradalom]. Hogyan értelmezik ezt a számot egy olyan országban, ahol a forradalom gyakorlatilag államvallás, de az ország érezhetően forradalmi változások előtt is áll?

Épp ezt a paradoxont imádom benne, hogy mindenki azt hall bele amit akar. A fiataloknak új forradalom kell, ők ezt hallják bele, az öregek pedig úgy hallgatják, hogy végre a fiatalok is felfedezték maguknak a forradalmat. A kubai állami tévében is leadják, de a túlparton, Miamiban is kívülről éneklik az emigránsok. Ez nekem nagyon tetszik.

Az ön pályafutása nagyon érdekes ellentétpárt alkot a Buena Vista Social Clubbéval. Dacára annak, hogy gyakorlatilag egyazon évben indult a karrierjük, ott van a két generációnyi korkülönbség. Ők belülről haladtak kifelé, ön kívülről visszafelé Kubába. Ők felelevenítettek egy hagyományos formát, ön a hagyományos formákat bolondítja meg modern eszközökkel. Mi a véleménye róluk zeneileg és politikailag?

Nem volt politikai szerepe abban az értelemben, hogy nem volt ilyen ambíciója, amikor elindult az egész projekt. Aztán persze lett, mint mindennek, főleg mert furcsa módon úgy népszerűsítették a kubai forradalmat, hogy a zenéjükben valójában a forradalom előtti idők elfeledett zenéjét elevenítették fel, és ezzel a forradalom előtti világot is. Olyan lökést adtak a kubai zenének a világban, hogy nélkülük én sem értem volna el mindazt amit elértem.

Hogyan látja Omara Portuondo szerepét a produkcióban? Őt állítólag állami közbenjárásra vették be, miután ezt mintegy a projekt engedélyezésének feltételéül szabta a kulturális kormányzat.

Ugyan már, Omara volt az egyetlen épkézláb sztár a csapatban. A többiek Kubában tök ismeretlenek voltak, Omara viszont igazi díva volt. Hülyék lettek volna, ha nem maguktól veszik be.

Az ön egyik leghíresebb száma a Mua Mua Mua, amelynek a legelterjedtebb verziója egy kis elektronikával megbolondított, de gyakorlatilag klasszikus hangszerelésű felvétel. A számból készült videoklipben viszont egy latino hiphop-verzió hallható. Miért?

Amikor a Mua Mua Muát írtam, még az Orishas [a kilencvenes években komoly nemzetközi karriert befutott kubai hiphop-csapat] tagja voltam, de épp az első lemezünk felvétele előtt jött egy amerikai szerződés lehetősége, és én inkább azt választva elhagytam az országot. Beszerveztem magam helyett egy srácot a zenekarba, amelyet a világ aztán így ismert meg. Szóval a hiphop-verzió volt előbb, később, már Párizsban csináltam ezt a másik felvételt.

Egyébként is sok videoklipet készít, ami elég ritka ebben a műfajban. Miért?

Szeretem a képet. Még Kubában szerepeltem egy filmben, a Hello, Hemingway-ben, és azóta vonzódom a filmezéshez. [A Hello Hemingway 1990-ben készült kubai film, Paz volt az egyik főszereplője, rendezője Fernando Pérez. Magyarországon tévében vetítették.]



A zenéjében sokszor keveri a hagyományos formákat mindenféle modern stiláris elemekkel vagy elektronikával. Hogyhogy sosem próbálkozott a reaggetonnal, ami Kubában és az egész térségben is elképesztően népszerű mostanában?

Az igazat megvallva a reggaeton már az utánam jövő generáció zenéje. De a jelenben próbálok élni, a mai formákon belül akarom értelmezni a kultúrát, úgyhogy egyáltalán nem idegen tőlem a reggaeton, végülis a karibi ritmikus hagyományból abszolút levezethető dologról van szó.

Játsszuk azt, hogy mondok egy pár nevet és gondolkodás nélkül mondja el, ami eszébe jut róluk. Legyen az első Gabriel Rios [Belgiumban élő Puerto Rico-i alkotó, aki Pazhoz hasonlóan klasszikus formákat kever elektronikával].

Nagyon érdekes, modern egyensúly a Puerto Rico-i és az európai zene között.

Joseito Fernandez [a Guantanamera szerzője]?

Nagyon régi korokban járunk itt. A papám nagyon szerette. Zseniális improvizatív zenész volt, kár, hogy felhagyott vele és nem is erről emlékeznek már rá.

Mambomania [Párizsban működő kubai bigband]?

Amikor Párizsba érkeztem, az első lépésem az volt, hogy meghallgatáson voltam náluk az énekesi posztra. Nem vettek fel.

Cubanito 20.02 [újhullámos kubai reggaeton-együttes]?

Új generáció, egyértelmű igény van rá, de nem ismerem nagyon.

Carlos Puebla [a Guevara-legendát megéneklő Hasta Siempre és számos hivatalos kubai mozgalmi dal szerzője]?

Nem volt nagyon jó zenész, de remekül érzett rá dolgokra. Itt megint generációs problémába ütközünk. Fontos időszak volt az Kubában, amelyre nem kis részben az ő dalai emlékeztetnek. Ő hitt a történelemben, mint sokan mások a nemzedékében. Ha akkor éltem volna, valószínűleg én is hittem volna.

És most miben hisz? A reformokban?

Milyen reformokban? Vannak reformok? Vannak fiatalok, akik már új módon gondolkodnak, én ezt tartom a legfontosabbnak.

Beny Moré?

A cubanismo egyszemélyben. Rengeteg különböző dologban volt jó. Sokszor modellként , megfelelési pontként gondolok rá, bár sosem találkoztam vele.

Cachao Lopez?

A kubai bőgőiskola alapítója és élharcosa. Holtában is a legmodernebb bőgős.

Eddig túlnyomórészt kubai előadókról kérdeztem, de a zenéjéből egyértelmű, hogy kell még lennie más fontos, Kubán kívüli neveknek, csak nem tudom, merre keressem őket. Milyen zenéket hallott gyerekkorában?

Amikor kicsi voltam, összesen négy darab lemez volt a lakásban. Nem tudom, hogy ez szerencse vagy balszerencse, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az előbbi. Egy Miriam Makeba, egy Led Zeppelin, egy Mozart-szonátalemez és egy Guillermo Portabales. Ha zenét akartam hallgatni, ezek közül választhattam. Kérhettem volna apámat, hogy vegyen még lemezeket, de én jól elvoltam ezekkel. Őszintén szólva a Pata Patánál és a Stairway To Heavennél ma sem tudok jobb számot mondani.

Ismeri a Pata Pata Tito Puente-féle feldolgozását?

Még szép! Énekeltem Tito Puente zenekarában, az volt az első fellépésem New York-ban, 1998-ban, nem sokkal halála előtt.

Kubainak lenni zenészként börtön vagy ugródeszka?

Sokat segít abban, hogy az első jó benyomást már a szülőhelyed megteszi helyetted. Olyan, mint brazil focistának lenni. De aztán, mondhatom, nehéz dolog napról napra újra kubainak lenni.