A brazil énekesnő korábban a Putumayo kevés szerződtetett előadójának egyike volt, de az igazi nemzetközi kiugrás még várat magára. A helyi szokásoknak megfelelően játszott és lépett fel mindenkivel Caetano Velosótól Chico Cesarig. Sok stiláris ugrás után legutóbbi lemeze az ütőhangszeres törzsi zenék és az elektronika elegyítésével kísérletezik.
Különböző korszakaiban játszott klasszikus brazil popot, bossanovát, a legutóbbi lemeze pedig a brazil zenei gyökerek és az elektronikus zene vegyítése. Melyik irányzatba sorolná magát?
Az ország minden sarkán ott látom magam, földrajzilag és zeneileg is. Amit játszom, az a brazil kultúra sokszínűségének lefordítása a zene nyelvére. Maranhao tartományból származom, ami maga is sokszínű és befogadó kulturális közeg. Nekem ott vannak a gyökereim.
A szakirodalom egy időben az úgynevezett második tropicalismo irányzathoz sorolta önt Chico Cesarral és Zeca Baleiróval együtt [az első tropicalismo a Cateano Veloso, Gilberto Gil, Tom Zé, Maria Bethania-féle hatvanas évek végi ellenkulturális mozgalom volt]. Ennek nincs alapja?
Az ilyen kategorizálások a sajtónak szólnak. Én vagyok a legnagyobb rajongója a tropicalismónak, de nem hiszem, hogy minket lehetne így definiálni. Ennyi erővel minden brazil zenész valahanyadik tropicalismo lehetne. Azt büszkén elfogadom, hogy örökösei vagyunk a tropicalismónak.
Mit gondol, miért ilyen példátlanul erős Brazíliában a zenei hagyomány ereje?
Ez a zenéből magából jön, a zenének magának az ereje. A brazil kultúrában nincs képzőművészet, nincs irodalom, csak a zene - és mindenki azon nő fel. A közös kulturális pontok, élmények mind zeneiek, ezek tartják össze az embereket. És az afrikai gyökerek is ezt erősítik.
A hagyomány erejének egyik megnyilvánulása az, hogy keresztbe-kasul dolgozzák fel egymás dalait az előadók. Nyugaton az eredetiséget tekintik értéknek: ha megalakul egy iskolai zenekar, az első próbák után már saját számokat kezdenek írni, mert annak van becsülete. Brazíliában viszont nincs előadó, aki ne játszana egy csomó feldolgozást más brazil előadóktól.
A zene transzcendens dolog és önmagában élő organizmus. Egy dal nem a szerzőé, egyáltalán nem is senkié, hanem önmagában fontos és úgy fejlődik, úgy marad életben ha mások is, minél többen előadják. Ez erősíti a zenei kultúrát. Egy dal nagyobb a szerzőjénél és nagyobb mindnyájunknál, akik előadjuk.
Az új lemeze, a Technomacumba a törzsi-vallási eredetű és az elektronikus zenék keverésére alapul. Ez elég merész húzás, figyelembe véve, hogy korábban a kettő közül egyikkel sem foglalkozott.
A brazil zene a mai napig az afrikai zene emlőin csüng és az elektronika is ennek az ütőhangszeres zenének a leszármazottja. Ez nem techno, hanem a macumba technológiája. A lemez nem vallási jellegű, inkább a brazilságot egészében akarja megfogni. A mélyére akartam ásni a dolgoknak és összekötni a múltat a jelennel. Brazília bármennyire is kulturálisan gazdag ország, komoly önértékelési problémákkal küzd. Fiatal ország.
Nagyjából annyira fiatal, mint az Egyesült Államok.
Nem akarom a portugálokat fumigálni, de, szemben az angolokkal, ők csak vittek innen és nem hoztak ide. Az Egyesült Államok sosem volt igazán gyarmat, ez pedig lélekben még mindig egy gyarmatosított ország. Éppen az USA befolyásolási törekvései is ezt az érzést erősítik, nem véletlenül növekszik az Amerika-ellenesség.
A brazil zenében jelen van az az ellentmondás, hogy a rögzített zene és az élőzene meglehetősen elválik egymástól. Az emberek jelentős része rendszeresen zenél, de az a fajta zene, amit játszanak, alig kapható a boltokban. Macumba-lemezeket sem lehet kapni, szóval a Technomacumba egy tipikusan élőzenei hagyományt próbál a rögzített zene körébe emelni.
Annyira, hogy a Technomacumba valójában élő projektnek indult, legfeljebb egy koncert-dvd-t terveztünk rögzíteni. A zenei anyag nagyon komolyan összefüggött a látvánnyal, a mozgással, a jelmezekkel. Olyan intenzív program volt, hogy egy-egy előadás alatt négy kilót fogytam. De olyan sikeres volt és annyira megszerettük, hogy végül egy cd-t is csináltunk belőle, de meg kell mondanom, egy lemez soha nem képes annyi energiát közvetíteni, mint egy koncert.
Ezért lehet, hogy miközben a koncertek elég sikeresek voltak, a cd-nek nem sok visszhangja volt?
A közönség és a kritika fogadtatása különbözik. A kritikai fogadtatás nem volt kimondottan jó, mert a múltunknak ezzel a részével még nem nézett szembe az elit és próbálják a szőnyeg alá söpörni az. A macumbisták meg, mondanom sem kell, nem vásárolnak lemezeket.
Utolsó kommentek