Branford, az amerikai kortárs jazzben igen jelentős szerepet játszó Marsalis-klán leginkább újító szellemű, szaxofonos tagja hagyományos, zongorás kvartettel lépett fel Budapesten. Kritikusunk szerint ez a formátum sajnos halott.



Ha a műfaj egyik legfantáziadúsabb képviselője ezt nyújtja, akkor kimondható: a hagyományos jazz-kvartett az opera sorsára jutott. A formátum bezárult önmagába, megújítani nem lehet. Rajongói, értői persze most is vannak és megfelelő hangulatban lehetséges élvezni. Külsőségei – a fess öltözék, a laza bőgős, az egzaltált zongorista és a többi – megszilárdultak. Megvannak a maga slágerei: Tea For Two vagy Rigoletto, szinte mindegy. A sztenderdek köre már alig bővíthető, az egyes értelmezések közötti különbségek csak az ínyencek számára követhetőek.

Branford Marsalis, aki az egyik legígeretesebb újítója lehetett volna a műfajnak, most minden innovációtól mentes, nagyon konzervatív, nagyon tradicionális posztbebopot hozott a Kongresszusi Központba. A programfüzet alapján még kicsit kilógni látszott a Tavaszi Fesztivál arculatából, de maga a produkció igazolta a választást. A végleges, a megkérdőjelezhetetlen, a megcsontosodott kultúrprodukciók közé került az egykor forradalmi zene, szépen felöltözött és kultúratisztelő közönség elé.

Néhány percre ragadott csupán magával a zene: nem tudom, a Szomorú vasárnap feldolgozását a magyar vonatkozás miatt választotta-e Marsalis, egyáltalán nem biztos, saját jogán is elég erős az. Abban volt spiritusz és sokadszor is feltűnhetett, hogy a Gloomy Sundaytulajdonképpen mennyire más dal. Ugyanaz, persze, de instrumentálisan is azonnal felismerhető, ha valaki az amerikai verzióban adja elő: máshogy tagolja a refrént a két cím különböző szótagszáma miatt. A magyar verzió ("szo-mo-rúúúú/va-sááár-nap") sokkal tragikusabb – talán a rövid utolsó szótag miatt -, az amerikai érzelgősebb ("gloooo-my/sun-daaaaay"). Kis különbség, mégis teljesen más karakterű dal lesz így. De szép volt így is.