Halkan és lassan is lehet ugyanannyi energiát kibocsátani, mint gyorsan és hangosan: ez derült ki Amparo Sanchez tudományos kísérletéből a Szigeten. A mindenvivő spanyol bulizenekar, az Amparanoia után új dalszerzői karriert indító Sanchez sugárzása a balladákon is átjön. Koncertbeszámoló és interjú.

Meglepően kevesen voltak kíváncsiak Amparo Sanchezre a Szigeten: előtte a szinte bármikor látható Csíkra úgy háromszor, utána az átlagosan évente egyszer Budapesten játszó Omara Portuondora körülbelül ötször ennyien gyűltek össze. Kétségtelen, hogy az énekesnőnek a tavaly megcsodált Calexicóval közös új projektje, a Tucson-Habana papíron nem túl fesztiválbarát munka, inkább fülhallgatóra, mint több tömegre optimalizált. de a koncert épp azt bizonyította, amit Amparo Sanchez az alant olvasható interjúban állít: az emberek eleinte tisztelettel vegyes unalommal figyelnek, majd szinte anélkül, hogy észrevennék már együtt is énekelnek az előadóval és a koncert vége felé haladva olyan intenzitással buliznak, mint egy régi Amparanoia-koncerten.



Ez persze tudatos is, a koncert utolsó harmadában már megjelennek a balladákba illesztett salsa- és reggae-betétek. Oskar Ferret éppúgy kezd rá néha, mint Joyce Bunuel salsa-limonádéjában a hirtelen salsában kitörő öltönyös koncertzongorista és a csipőrázás addigra úgyis épp kitörni készül a közönségből. De a zenekaron – Kaki Arcarazo időnként kiszabaduló vadabb riffjein, Jordi Mestresnek a nagybőgőbe fojtott szinkópáin, a kubai különítmény (José és Caryrosy Varona, trombita illetve cselló) levegőben megálló mozdulatain – is érződik, hogy tudatosan fogja vissza a lendületet és sűríti lassú ütemekbe az így megmaradó energiát. A zenekar anélkül elégíti ki mozgásigényt, hogy alámenne a közönségnek, ez a projekt ebből a szempontból sokkal tudatosabb, mint a spontaneitásra építő Amparanoia volt. Érett, tapasztalt szex: nem a sokszori ismétlés, hanem elnyújtott, odafigyelő, egyre emelkedő intenzitású testi-lelki kapcsolat a cél, amelyet zenekar és a világzenei színpad viszonylatában kisszámú közönsége együtt ér el.

*

Az Amparanoia társasági bulizene volt, a Tucson-Habana viszont magányos, éjszakai zene. Ez nagyon éles váltás. Az élete változott vagy csak ki akart próbálni valami újat?

Mindig egyensúlyra törekszem. Amit tizenkét évig az Amparanoiával csináltam és a mostani stílusom között is van egyfajta egyensúly. Persze változtak dolgok: amikor az Amparanoiát elkezdtem, még nagyon fiatal voltam. Más történeteket kellett elmondanom, a mostani sztorim egészen más. Most nagyobb hangsúly is van az szövegeken, nagyon keményen dolgoztam rajtuk. Az énekstílusom is intenzívebb lett. Ez új zene, új kaland. A mostani koncertjeim íve is más: az elején inkább hallgatják, a végére már képesek reagálni is rá.

A változás a személyiségében következett be vagy tisztán zenei a különbség?

A hozzáállásom egyértelműen más, belülről fakadóbb. Harmóniát akarok teremteni, ezúttal a mexikói sivatag és Havanna karibi világa között.

De ez a crossover-megközelítés már az Amparanoiára is jellemző volt, nem?

Az Amparanoiának volt egy világos célja: meg akarta táncoltatni az embereket és közben a lázadás szellemét akarta közvetíteni. Most más cél: a belső utazás megosztása.

Volt valami konkrét fordulópont a személyes életében, amely ide vezette?

Persze, személyes és zenei téren is történtek mindenféle dolgok. Elkezdtem befelé tekinteni és megírni egy dalt, amely más volt mint a korábbiak. A Calexicóval való találkozás illetve az ő felkérésük a közös munkára is ilyen fordulópont volt.

A rendkívül karakteres énekstílusán nehéz lehetett változtatni. Tudatos, begyakorolt vagy spontán változás ez?

Számomra ez evolúciós folyamat. Tanulok, fejlődök, de ennek megvan a veszélye, mint minden változásnak.

Korábban nagyon politikus zenét csinált, kiállt a chiapas indiánok ügyéért, együttműködött a baszk függetlenséget propagáló zenészekkel. Ez a lemez sokkal kevésbé politikus. Miért?

Ez a lemez sem teljesen apolitikus. Természetes, hogy elkötelezett vagyok a minket körülvevő világot illető ügyekben. Az egyik dalt, a Corazón de la Realidadot a chiapasi zapatista indián közösségnek dedikáltam, de a szaharai menekültek vagy a több száz Juarezben meggyilkolt nő ügye is mélyen átélt személyes élmény számomra. A dalaimat nem kis részét korábban is az utazásaim inspirálták és ezekből fakadt az igény, hogy megosszam ezeket az élményeket és egyéni lázadásra, szembefordulásra szólítsak fel.



És Kuba? A korábbiak alapján fura, hogy a részben Havannában felvett lemezen utalást sem tesz arra, hogy politikailag ott sincs minden rendben, például ellenzékiek ülnek börtönben.

Imádom Kubát, úgy ahogy van, de erről az oldaláról nem igazán ismerem. Az nyilvánvaló, hogy vannak dolgok, amiknek változnia kell ott. De számomra Kuba mást jelent: azokat a fantasztikus dolgokat, amelyek csak ott léteznek.