Saját számai közül nem az a kedvence, amelyről az egész világ ismeri és amelyet Michael Jackson is megpróbált ellopni tőle és amelyet a szakirodalom az első diszkóslágerként tart számon. Belakta az egész világot, és szinte mindenkivel játszott együtt, aki számít. Manu Dibango, Kamerun 74 éves élő szaxofonos-legendája a Szigeten tartott koncertje előtt nyilatkozott az [origo]-nak. Tavaly is járt már a Szigeten, Enzo Avitable zenekarában vendégszerepelt.


- Igen, hogyne emlékeznék. Enzóval négy éven át csináltam mindenféle közös dolgokat. Az övé az egyik legjobb ritmusszekció a világon azokkal a hatalmas dobokkal.

Általában is nagyon sokféle zenésszel, zenekarral játszott együtt, nagyon sokféle stílusban. Ennyire nyitott, vagy csak nem válogat?
- A zene az zene. Nyitott vagyok, amíg érzem belül, hogy amit csinálunk, az zene, és amit játszom, az én vagyok.

Nem csak sok mindenkivel, hanem sokfelé játszott és élt. Kamerunban, Párizsban, Brüsszelben, Elefántcsontparton, New Yorkban, Kongóban. Mire ez a sok jövés-menés?
- Brüsszelben kezdtem a pályát, éppen idén ötven éve, és ötven évbe azért elég sok minden belefér. Aztán '61-ben Kongó fővárosában, Kinshasában - amit akkor Leopoldville-nek hívtak még (Kongó 1960-ban lett független a gyarmattartó Belgumtól, de a fővárostól csak 1966-ban vették el a Lipót egykori belga királyra utaló nevet - a szerk.) - nyitottam egy bárt, amit Tam Tamnak hívtak. Később ugyanezen a néven Kamerunban és Elefántcsontparton is nyitottam zenés szórakozóhelyet. Párizs és New York pedig a zenei élet központjai is, egyértelmű, hogy miért voltam ott. Párizsban éltem a legtöbbet. New Yorkban a hetvenes évek elején a Fania All Starsszal töltöttem két évet, amely a világ legjobb zenekara és egyben legjobb fúvósszekciója volt, amelynek nagyon sajnálnám, ha nem lehettem volna a tagja. Olyan emberek játszottak ott, mint Mongo Santamaria, Ray Barretto, Cheo Feliciano, Hector Lavoe, és mindez egy zenekarban! A Soul Makossa is a Fania All Stars feldolgozásában a legjobb. Amikor csatlakoztam hozzájuk és a Soul Makossa is bekerült a műsorba, a legendás New York-i Apollo színházba még Muhammad Ali is eljött. Mindenki ott játszott akkoriban a legnagyobbak közül.


A Soul Makossa magasan az ön karrierjének legnagyobb slágere, ezt tartják sokan az első diszkóslágernek, és máig ezzel a számmal azonosítják önt. Nem nehezíti meg a dolgát, hogy bármit csinál azóta, az úgysem tud ennél nagyobb sikert elérni, és szóba sem jöhet, hogy egy koncerten ne adja elő?
- A Soul Makossa az emberek választása, nem az enyém. Szerintük a legjobb számom, nem én döntöttem így. Persze szerencse, ha van az embernek egy olyan szerzeménye, amelyről a világon mindenhol tudják, hogy az az övé, de azért mindennek van határa. Nem tagadom, életem egy korszakát valóban jelképezi ez a dal, de nem szeretem, hogy az egész pályafutásomat ezzel azonosítják. Ettől függetlenül persze szívesen játszom. 1972-ben készült, a labdarúgó Afrika-kupa indulójának írtam, amelyet akkor Kamerunban rendeztek és sosem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Én például a Big Blue című számomat jobban szeretem, és azért arra is felfigyeltek mások. Olvastam például, hogy Courtney Pine ennek a hatására kezdett szaxofonon tanulni. Meg is hívtam tavaly a londoni jubileumi koncertemre, hogy együtt játsszuk el a dalt.

A Soul Makossá-val kapcsolatban volt egy plágiumügy, amely szerint Michael Jackson felhasználta a dal fő motívumát az 1983-ban a Wanna Be Startin' Something' című számában. Mi lett a vége ennek?
- Igen, ez így volt, a számban szerepelt a "mama-ko, mama-sa, mama-makosa" sor, ami - tekintve, hogy a Soul Makossá-nak ez az egyetlen sora - elég egyértelmű eset. Perelni akartunk, de a dal producere Quincy Jones volt, aki jó barátom és akit nagyon tisztelek, ő az afrikai zene egyik legjobb értője Amerikában. Az iránta való tiszteletből végül peren kívül megállapodtunk. Nincs egyébként semmi bajom azzal, ha felhasználják a dalaimat, csak tegyék legálisan. Ha eljátszom egy Duke Ellington-szerzeményt, én sem mondom azt, hogy ezt én írtam. A Soul Makossá-t nem is tudom, hány százszor használták fel, és sosem volt ezen kívül probléma.

Sosem szégyellt a legkülönbözőbb szórakoztató produkciókban, bárokban, éttermekben, varietékben is fellépni, miközben kimondottan művészi produkciói is voltak. Művésznek vagy szórakoztató zenésznek tartja magát?
- Zenész vagyok, és sosem értettem egyet a művészet és a szórakoztatás szétválasztásával. A kettő megtermékenyíti egymást. Mondok egy példát: a Broadway-örökzöldek, George Gershwin vagy Cole Porter nélkül sosem születetett volna meg a dzsessz, ma is csak bluest hallgatnánk.


Igaz, hogy az első hangszere a mandolin volt? Elég furcsa választás Afrikában.
- Bendzsót akartam, de a mandolin olcsóbb volt és hasonlított az alakja, így apám inkább azt vett nekem. De az első hangszer, amin megtanultam játszani még ez előtt, egy afrikai síp volt. És zongorázni rendesen, zeneiskolában tanultam.

Még most is játszik billentyűs hangszereken.
- Igen, vibrafonon és marimbán (egyfajta xilofon - a szerk.) rendszeresen. Holnap Franciaországban egy másik zenekarral játszom, Sydney Bechet életművét adjuk elő, aki az egyik fiatalkori ideálom volt, ő hozta be a szopránszaxofont a dzsesszbe, úgy, ahogy Lionel Hampton a vibrafont vagy Louis Armstrong a trombitát.

Ön a Francophonic Diffusion nevű francia szervezet elnöke, amely a francia nyelvű zene nemzetközi elterjesztése érdekében jött létre. Miért olyan fontos ez az ügy önnek, aki az egsz világot belakta?
- Afrikai vagyok, de európai is, miután évtizedek óta itt fizetek adót. A frankofón világot, a francia nyelvű államokat összeköti a nyelv és az azon keresztüli gondolkodásmód. A szervezet lényege, hogy minél több helyre jussanak el francia nyelvű zenék, minél több reakció jöjjön vissza és valamiféle alternatíva legyen az angolszász kultúra által dominált zenei világban.