Sajnos a Deodato iránti legnagyobb tisztelet sem mentheti ezt a koncertet. Ha egy szálloda bárjában szól, akkor talán néha elismerően biccent a hallgató a zongorista felé, mondjuk amikor belekezd a Canto De Ossanhába. De Eumir Deodatótól ez súlyos csalódás (ami persze várható volt az egyébként nagyon aranyos művész kevéssé lelkes lelkiállapota alapján, lásd erről a vele készült interjúnkat).

A viszonylag rövid program nagyrészt Jobim-klasszikusokból állt. A koreográfia gyakorlatilag minden dalnál ugyanaz volt: Deodato eljátszotta a főtémát egy percben, majd öt percben jött egy dob-, majd egy basszusgitár-szóló, a végén pedig ismét eljátszották a főtémát. Az olasz dobos és a brazil basszusgitáros (akiről ínyenceknek elmondjuk, hogy Cesar Camargo Marianofia) hol sikerültebb, hol gagyibb megoldásokkal szórakoztatták magukat, miközben Deodato pihent a nem túl sikerült vendéglátós hangszínre beállított szintetizátor mellett. A számok végén az idős mester megtapsolta a közönséget és zenésztársait. És ez így ment számról számra, hiába játszották a legjobb bossanova-klasszikusokat. A tisztelet megőrzése végett hallgassuk meg a Tilos Rádió Diszkóvágás műsorának Deodato táncparkettre való számait felsorakoztató különkiadását (számlista itt, részek itt: 1, 2, 3), vagy gondoljuk esetleg azt, hogy mindez nem is történt meg.