Luca Morino, az 1991-ben alakult olasz reggae-dance-globál úttörő Mau Mau frontembere az együttes Sziget-fellépése előtt adott interjút a Quartnak. Beszélt írói munkásságáról, a torinói dialektus eltűnéséről, rituális gnawa-szeámszokról, valamint arról, hogy rokonságot fedezett fel az olasz konyha és a brazil zene között.

Öt évvel ezelőtt leállt a zenekar, és csak tavaly kezdtétek újra. Miért kellett szünetet tartani?

Kellett a pihenés. Egy idő után kiéget a stúdió-turné-stúdió-turné rutin. Meg kellett állnunk egy kicsit, hogy a zenélés ne váljon csak munkává.

Mivel töltötted ezt a néhány évet?

Csináltam egy gyereket, egy könyvet és egy lemezt, amely költészet és zene keveréke.

A könyv miről szól?

Jártam a világot ezekben az években, és a könyv ennek egyfajta naplója. Minden város egy oldal.

Az utazásaid alatt mely helyek voltak a legnagyobb hatással rád?

Brazília és Marokkó. Casablancában töltöttem el a legtöbb időt, ott a gnawa mély benyomást tett rám. Részt vettem olyan rituális szeánszokon, amelyeken férfiak és nők órákon át transzban dülöngéltek egy háromhúros gitár hangjára. Csak annyit tudok, hogy amikor reggel hatkor valahogyan "kijózanodtam", egyáltalán nem éreztem fáradtságot. De emlékezetes az is, hogy Marokkóban nem telt el úgy nap, hogy ne láttam volna vért folyni az utcán. Ott az emberek gyakorlatilag késsel beszélgetnek.



És Brazília?

Brazíliában Salvador De Bahiában vertem tanyát, ami főleg a zene miatt volt fontos. A brazil zene olyan, mint az olasz konyha: arrébb mész negyven kilométert, és a következő városban már más recept szerint készítik a tésztát. És találkoztam Leninével, Carlinhos Brownnal, a számomra legfontosabb brazil zenészekkel, ezek nagyszerű élmények voltak. Rájöttem, hogy egy jó európai zenész még véletlenül sem lesz képes soha úgy játszani, mint az ottaniak.

Korábban is írtál már, régóta van állandó rovatod a Stampa olasz napilapban. Oda miről írsz?

Hetente egyszer írok, mindig egy dalszöveget elemzek.

Legutóbb miről írtál?

Várj csak… Valamelyik MC Solaar-szám volt, de nem emlékszem a címére. A sárga borítójú dupla koncertlemezről vettem le a szöveget. Az előző héten: The End a Doorstól.

Sokat énekelsz a szegénységről, pedig Torino, ahol éltek, elvileg Olaszország egyik leggazdagabb városa. Miért pont ez a téma?

Torinóban a gazdagság és az iparosodás hatása kettős. Épp az ipar miatt jönnek rengetegen állásért a városba, nyilván nem a gazdagok. Ennek a hatása, hogy amíg mondjuk Rómában egyértelműen érződik a helyi dialektus, a torinói teljesen eltűnt az utóbbi évtizedekben, mert az ott lakók jelentős része nem ott született. Mostanában a menekült is nagyon sok, a város megváltozott, bevándorló-negyedek, afrikai kerületek alakultak ki. A fiam iskolai osztályába huszonegy nemzet gyermekei járnak.

Annak idején az első külföldi meghívásaitok egyike Palesztinába szólt, majd Irakban is játszottatok. Volt e mögött valami politikai motiváció, vagy csak véletlenül jött?

Először is kellett hozzá, hogy meghívjanak, aztán az is, hogy mi meg akartuk ismerni azt a világot, azt a valóságot. Komoly tapasztalat is volt. Miután láttuk, mi zajlik Palesztinában, egyenesen Berlinbe repültünk a következő koncertre, ahol rendőrök védték a zsidó boltokat… Ez a kettős élmény elképesztő erővel mutatott rá a világ bonyolultságára. Azóta a helyzet csak romlik, Izrael sem jár el helyesen.



És Irak?

Már ottjártunkkor is [1992-ben] világos volt, mi folyik ott. A sajtó azonban csak a felszínt karcolgatta. A gyerekek kólát ittak, amerikaiasan öltöztek és dollárral lehetett fizetni, de nem mehettünk sehová egyedül, és az utcán tapintható volt a félelem az államtól. Emlékszem, a szállodában az akkori George Bush arcképe díszítette a lábtörlőt, így mindenkinek bele kellett törölnie a lábát. [Idősebb George Bush a jelenlegi amerikai elnök apja, aki akkor ugyanezt a tisztséget töltötte be, és 1991 elején, Kuvait fél évvel korábbi iraki lerohanása után megtámadta Irakot.]

Most legyen az, hogy mondok tíz nevet, és te mondj róluk egy-két mondatot, ami először eszedbe jut róluk. Legyen az első az Inti-Illimani.

A második kazetta, amit életemben megvettem, Inti-Illimani volt. Számomra ők a nagy öregek, nagy élmény volt, amikor az Eldorado című lemezünkre közösen vettünk fel egy számot.

Sud Sound System? Épp itt játszanak a Szigeten egy másik helyszínen, miközben beszélünk.

Egy időben kezdtük a pályát. Szeretem a következetességüket, a kitartásukat. Tavaly egymáshoz közeli stúdióban dolgoztunk, áthívtuk őket, és csináltunk egy közös számot.

Orchestra National De Barbés?

Nem ismerem őket elég jól. Játszanak még egyáltalán?

Azt mondtad, nagy hatással volt rád a gnawa, azért jutott eszembe. Két nappal ezelőtt épp itt játszottak.

Hm, akkor ez válasz a kérdésemre.

Marisa Monte?

Nagy énekes. Régóta nem hallgatom a lemezeit, mert nekem túl popos. A gitárosa, David Moraes az egyik legjobb a világon.

Túl popos? Szerintem tényleg régen hallottad. Az utóbbi néhány lemezét egyébként Carlinhos Brownnal közösen készítette.

Igen, meg kellene hallgatnom, meg is teszem.

Daniele Sepe?

Nagyszerű zenész, erős alapvetések. Nekem kissé kaotikus, de nagyon tisztelem.

Paolo Conte?

Közel él hozzánk, Astiban. Nagy kár, hogy az utóbbi években nem olyan jók a lemezei, de az biztos, hogy mindig mindent meg fogok venni, amin rajta van a neve.

Sergent Garcia?

Játszott velünk a Safari Beach című lemezünkön. Túl közel van a salsához, és én már telítődtem kubai zenével, egy életre eleget hallottam.

Renato Carosone?

Életem egyik legnehezebb és legszebb pillanata volt, amikor egyszer egy méterre ülhettem tőle. Levegőt venni sem mertem. Ő hozta be az amerikai zenét Olaszországba.

Macaco?

Jó zenekar, de a hangsúly túlságosan is a frontemberen van. Az Ojos De Brujo azon lemezei, amelyeknek Dani a producere [Dani Carbonell, a Macaco említett frontembere] szerintem még jobbak is, mint a Macaco.