Nemrég mutatta be új lemezét, a Karate Beatet Budapesten, az A38-on a barcelonai La Kinky Beat. Az ottani szcéna második vonalához tartozó zenekar énekesnője a városról, a konkurenciáról, és az új lemezről beszélt a Quartnak.
Az előző lemezeitekhez képest az új elektronikusabb, ki is egészültetek egy dj-vel. Miért épp erre haladtok?

Nem terveztük ezt, csak úgy jött, főleg a zenékből, amiket mostanában hallgatunk. Nem akartuk folyton ugyanazt a zenét játszani. A reggae meg a punk a legfontosabb, de azért érnek minket más hatások is. És ez a lemez végre teljesen saját, elejétől a végéig, a borítóval és az összes járulékos dologgal együtt.

Miért, a többi mi volt? Azok nem a tieitek?

Eddig mindig volt egy külső producerünk, most viszont mindent magunk csináltunk, magunk döntöttünk.

Barcelonaiak vagytok és ez egy zenekarnál fontos körülmény, mert a városnak olyan egyedi, felismerhető zenei atmoszférája van, amely minden onnan jövő zenekaron érződik. Titeket mennyire határoz meg ez a háttér?

Hát ez valóban nehezen megkerülhető. Kívülről nézve ez nagyobb hype, mint amilyen valójában, de valóban van ez a nyitott, mindent mindennel összekeverő, kreatív közeg és ez számunkra is fontos háttér.

Az, hogy rengeteg barcelonaiként azonosított zenekar létezik, inkább versenyt vagy együttműködést teremt ezek között?

Sem verseny, sem együttműködés. Nem vizslatjuk féltékenyen, hogy mit csinál a másik, de azért nem is egy nagy boldog család ez.

A zenén kívül is összeköti ezeket a zenekarokat valami, például a szociális elkötelezettség, a mozgalmi hajlandóság.

Igen, ez közös. A szociális elkötelezettség sem rossz, de én inkább emberiességnek hívnám. Ha mikrofon van a kezedben, beszélned kell bele. Nincs a zenekarok között egyeztetés, hogy miről énekeljünk és beszéljünk, de azért látjuk, hogy mi történik a világban és hasonló ingerek érnek minket. A közönségünk jelentős része pedig azonos és ők is befolyásolnak minket.

Ti is éltetek azzal a lehetőséggel, hogy Barcelona zenei márkanév, hangsúlyozzátok a városhoz való kötődéseket dalokban és az egyik lemezetek címében - Made In Barna - is. Mégis az az érzésem, hogy mintha skatulyának, korlátnak tekintenéd ezt inkább.

Ez nagy dilemma. A cimkézés sokat segít, sokáig ebből éltünk – abban az értelemben, hogy ebből vettünk ételt. Aztán amikor felnősz és szeretnél magadnak valamilyen sajátos karaktert, akkor már inkább korlátoz.

Mi az ambíciód? Ha választanod kellene: inkább sok jól sikerült koncert és eladott lemez, vagy inkább évtizedek múlva is emlékezzenek rátok és játsszák a dalaitokat?

Jól akarok lenni és azt akarom, hogy mindenkinek jó legyen. Hogy a koncerteken áramoljon az energia.

Mondok tíz nevet és mondd el az első dolgot ami eszedbe jut róluk. Legyen az első Fermin Muguruza.

Ő a maestro, a referenciapont.

Miért?

Mert a legtöbbünknek ő mutatta meg, hogy hogyan lehet autonóm művésznek lenni. Nagyon inspiráló. Annyi munkát tesz a zenéjébe, hogy az minden képzeletet felülmúl. És elképesztő humora van.

Justice?

Nem tudok róluk eleget.

Amparo Sanchez?

Döbbenetes nő. Az egyik legjobb dolog a pályafutásomban, hogy őt megismerhettem. Ő a barcelonai zenei színtér nővérfigurája.

Pete Seeger?

Nehéz lenne anélkül nyilatkoznom róla, hogy ismerném.

Roy Paci?

Zeneileg elég más irányba halad mint mi, de szórakoztató srácnak tűnik. Ő megy a maga útján, ami szerint egyre inkább üzlet és egyre kevésbé művészet. A dj-nk részben közös, de ennyi, nincs más kapcsolatunk.

Los Amigos Invisibles?

Sem nem szar, sem nem briliáns. Nem az a zene, amit sokat hallgatok.

Zebda?

Egy foglalt házban laktam, amikor először hallottam, és rögtön felfigyeltem rá. Akkoriban még szinte csak spanyol és angol nyelvű zenéket lehetett hallgatni nálunk, ez volt az egyik első francia nyelvű zene, amit hallottam.

Camille?

Hm…., hát…, szép.

Fito & The Fittipaldis?

Brrrrr. Illetve mondjuk inkább úgy, hogy nem érdekel.

Nem könnyű beletalálni az érdeklődésedbe. Milyen zenén nőttél fel?

Klasszikus zene, aztán rocksteady, punk, hip-hop és persze flamenco és rumba.

Akkor mondj egy meghatározó előadót te tizediknek.

Akkor legyen flamenco és Paco De Lucia.

Az nem a legtipikusabb flamenco. Nem túl absztrakt?

De, valóban az, de a flamencónak akkor is két korszaka van: Paco előtt és után.