Talán néhány ezer ember van, aki valaha látta élőben játszani a Trabantot – közülük került ki a csütörtök este esedékes koncert nyilvános főpróbáján a közönség nagy része. A nyolcvanas évek legendás underground zenekarának elsősorban amatőr körülmények között készült felvételek egyre romló minőségű magnókazetta-másolatai terjesztették. A közel harminc év utáni első fellépés tétje elsősorban az ehhez a kultuszhoz való viszony a közben teljesen megváltozott díszletek között, és hogy kiderüljön, működik-e bármi is ezekből a dalokból azok számára, akik nem a legendát, csak a műsort látják a Trabantban.

Kezdjük ott, hogy a Trabant sosem volt igazi koncertzenekar. Borzasztóan erős dalai sokkal bensőségesebbek annál, semhogy az ember ezrekkel lenne képes egyszerre megosztani, nekem mindig egyedüli vagy kettesbeni hallgatásra volt beállítva. Olyan, mint a szerelem: alapvetően mindenki számára ugyanazt jelenti, ugyanúgy működik, mégis mindenkié különböző és nem könnyű róla beszélni azzal, aki nem a bizalmasod. Ez az egyik kockázata a koncertnek.

A másik az, hogy a nyolcvanas évek számos tekintetben elmúlt. Hála istennek ma már alig reprodukálható a kor, amelyben a kamaszos spleen művészi kifejeződése is esztétikai és politikai lázadásnak minősült. Mennyiben változtatja meg a dalok erejét, hogy közben kiment alóluk a közeg, amely ellen lázadtak, hogy ma már nem Losonczi Pál az Elnöki Tanács elnöke és Pozsgay Imre nem művelődési miniszter (hanem, khm, az ország új alkotmányán munkálkodik). A válasz úgy tűnik az, hogy a lázadás csak részben szólt a nyolcvanas évek hülye, gonosz és unalmas díszleteiről, legalább annyira a kamasz- és fiatalkor lázadásának évezredes célpontjairól: a felnőtt világ hipokríziséről, az álszentségről, megalkuvásairól, az elmúlásról és ezek nem múltak el. (Mellékszál, de a koncert közben az a kérdés is eszembe jutott, hogy a Trabant találta-e jól el ennek a korosztálynak a befelé forduló, elfojtott, frusztrált hangulatát a nyolcvanas években vagy akkor hatással volt a zenéje erre a generációra, hogy ettől lett ilyen. Tudva és látva, hogy mindenki, aki a főpróbán jelen volt, rajong a zenekarért, bosszantott, hogy miért ilyen visszafogottan, dünnyögve és megindult blazírtságot játszva ácsorgunk ahelyett, hogy ezer torokból szólna a Ragaszthatatlan szív, de ez messzire vezet, ahhoz meg kinek van kedve és ideje.)



A harmadik kockázat, hogy a Trabant a kor számos más underground zenekarához hasonlóan képzetlen, amatőr, sokszor béna zenészekből állt, ám akkor még ebből a tényből is plusz esztétikai értéket teremtett. Azokban az években, amikor a táncdalfesztiválon a kétségkívül komoly mesterségbeli tudással rendelkező és sok szempontból kiváló Körmendi Vilmos fehér öltönyben vezényelte a nagy létszámú kísérőzenekart Soltész Rezső és a Szóljon hangosan az ének mögött, erős üzenete volt ennek a bénaságnak: az, hogy nem az számít, hogy milyen vagy szolfézsból (Körmendi: pompás, Trabant: semmilyen), hanem hogy van-e mondanivalód (Soltész: nincs, Trabant: van). Sokan ezek közül a zenészek közül később valóban jó és képzett zenészek lettek, sokan azonban nem: a mostani Trabant-koncerten szerepel ilyen is, olyan is, de azok is a régi iskolát hozzák, akik közben sok mindent megtanultak. ("De jó, hogy még mindig ilyen bénák!", kiáltott fel mellettem barátom – már nem emlékszem, hogy egy elcsukló Méhes Marietta-féle oktávváltásnál vagy egy dadogó gitárszólónál -, akivel középiskolás koromban egymásról másoltuk a különböző kazettákat. És tényleg.)

Ehhez még hozzá kell vennünk, hogy ugyanezekben az években Nyugaton a punk ugyanígy a képzetlenségből teremtett felforgató művészi értéket, de a Trabantnak volt a bénaságon és a politikai elnyomás adta ethoszon még valamije, amivel ők nem rendelkeztek: a teljes technológiai eszköztelenség: a rossz minőségű hangszerek, a selejtes technika, a kikukázott erősítők. Ezek a dalok – leszámítva az Eszkimó asszony fázik című, Méhes Marietta főszereplésével készült film néhány betétdalát tartalmazó kislemezt - sohasem jelentek meg, soha senki nem hallotta őket jó minőségben. Az egész városnak (országnak? sosem voltam biztos benne, hogy vajon túljutott-e kultusz Budapest határain) ugyanott voltak a kihagyások, szünetek, nyávogások, hibák, a néhány másodperc késéssel leállított felvételek utáni beszélgetések a kazettákon, hiszen mindenki valahonnan másolta ezeket – ha egyszer valaki beletörölt vagy ronggyá hallgatta, akkor beletörölve és ronggyá hallgatva adta tovább. Ez a technológiai szerencsétlenkedés jótékonyan elfedett sok, egyébként nem zavaró zenei ügyetlenkedést, de önmagában is esztétikai értékhordozóvá vált. A nyolcvanas évek múzeumának legfontosabb kiállítási tárgya egy Trabant-kazetta kellene legyen, amelyen nincsenek mély és magas hangszínek, a hangszerek alig különböztethetőek meg egymástól és a dalok néha elrontva félbemaradnak. És ez így tökéletes, mert így alkot esztétikai egységet a legmagasabb szinten, arról meg gondolkozzanak esztéták, hogy ez a sok furcsa körülmény hogyan tudott ilyen erős művészi értéket létrehozni.



Marad azonban még tanulság akkor is, ha egy pillanatra eltekintünk a dalok születésének korától és az egyéb múlékony körülményektől. A Trabant dalai között van jó néhány, amely része kellene legyen a magyar populáris dalkincsnek. Nincs olyan sok jó és katartikus magyar dal, hogy azt a nyolc-tíz Trabant-dalt, amely nem szub- hanem tömegkulturális méretekben is nagy, generációkat (a nemzetet!) egyesítő sláger lehetne – igen, jobban, mint Zorán vagy Koncz Zsuzsa sanzonjai, hogy mást ne említsek – hagyjunk nyávogó kazettákon porosodni (és ceterum senso, ugyanez igaz a Neurotic dalaira is). Víg Mihály tündöklő tehetségű, zseniális dalszerző, ám sajnos csapnivaló előadó (kivéve, ha egyedül ad elő, amire több példát is láttam életemben). A Ragaszthatatlan szív, az Ez a ház is ledőlhet, a Tudod, hogy soha sincs vége¸ a Levert vagy, a Harang, a Szállodák, pálmafák, az Elmúlik olyan dalok, amelyeknek mára száz meg száz feldolgozása kellene legyen, népszerű zenekarok koncertjein kellene énekelje a tömeg. Ez a Trabant vagy utódzenekarai sosem lesznek képesek arra, hogy ezeket a dalokat úgy adják elő, hogy azok képesek legyenek kitörni a szubkultúra kuktafedője alól és ez nem is elvárható. Az azonban igen, hogy engedjék szabadon ezeket a dalokat, amelyekben mind ott rejtőzik egy már megírt, de soha el nem játszott sláger és termékenyüljenek meg azok a különböző értelmezésektől, dolgozza fel, játssza és vegye fel őket a Csík Zenekartól Vastag Csabáig bárki és mindenki, nem baj, hogy a feldolgozások nyolcvan százaléka rossz vagy méltatlan lesz. (Egy példa: a harmincas-negyvenes évek egyik legnagyobb brazil dalszerzője, Pixinguinha úgy tömeges népszerűséget élvező legenda, hogy saját felvétel csak recsegő, élvezhetetlen gramofon-felvételeken van róla, ám a dalait az állandó újrafeldolgozásoknak köszönhetően mindenki kívülről fújja). Kezdjük egy Trabant tribute-lemezzel, Budapest Bár-műsorral, Sziget nulladik nappal, aztán dobjuk le a kuktafedőt!



Előre elhatároztam, hogy nem vagyok hajlandó csalódni és végül nem is csalódtam. Tudtam, hogy ezer veszély leselkedik a zenekarra ezzel a koncerttel. A zenekarról kialakult mitikus képnek megfelelni képtelenség, ugyanazt nyújtani nem lehet, jobbat szintén nem. A legjobb, ami várható volt, az valami érettségi találkozó-hangulat, amely előtt az ember tart ugyan attól, hogy egykori szerelmei és barátai nagyon megváltoztak, de az első ital után elmúlik a rossz érzés és megint ülnek a régi hülye poénok. És nagyjából ez is történt. Nem kell félni, egyszerűen csak oda kell menni.