Hatvanhat éves korában elhunyt Cseh Tamás, a huszadik század második felének legjelentősebb magyar énekes-dalszerzője, miután három éve küzdött daganatos betegséggel.

Az egyetlen magyar dalnok, akinek munkásságát – a Levél nővéremnektől az A véletlen szavai-ig - fontosnak találtam rendszeresen, rituálisan végighallgatni, Cseh Tamás volt. Legutóbb néhány napja kezdtem, ma az 1987-es Utóiratnál tartok. Bereményi Gézával közös életműve – "A dalok" – az elmúlt évtizedek magyar kultúrájának egyedülálló jelentőségű teljesítménye: négy évtized tizenöt lemezen.

A legjobb lenne sorra venni az összes dalt, kezdve a Budapesttel, a Fehér babákkal, a Rubinpiros tangóval, a Valóság nagybátyámmal, a Lee van Cleeffel folytatva, végigízlelgetni mindet és minden olvasónkkal külön-külön megértetni, hogy miért muszáj ezeket szeretni. Mint minden maradandó művészeti alkotás, a Cseh-Bereményi dalok úgy szóltak érvényesen – bárki másnál érvényesebben - a hetvenes, a nyolcvanas és kilencvenes évek mindennapjairól, hogy közben örökérvényűek voltak.

Cseh és Bereményi a hatvanas évek legvégén, a kulturális élet féllegális színterein – lakásokon, házibulikban, az Egyetemi Színpadon, a Huszonötödik Színházban – tűntek fel összetéveszthetetlen hangulatú dalaikkal, amelyek egyébként a kor zenei divatjának a legkevésbé sem feleltek meg sem akkor, sem később. A dalok hangulata és Cseh Tamás előadói karizmája – amely a lemezfelvételeken is szinte tapintható – azonban szükségtelenné tette, hogy a dalokat a popzene fogalomrendszerében értelmezzék, és Cseh Tamás pályafutása során végig egy elszigetelt, önálló enklávét képezett az életmű valahol a popzene, a színház és a költészet határvidékén. Cseh Tamás dalai színházakban, vagy hasonló intim környezetben éltek leginkább és ő maga is – fura ellentétben inkább introvertáltnak nevezhető személyiségével – színházi színpadon kelt igazán életre. Lemezeinek többsége színházi estek stúdióban rögzített változata és a lemezfelvételek az egyszálgitáros klasszikus Cseh Tamás-képtől jelentősen eltérőek, gazdagon és nagyszerűen hangszereltek (nem kis részben lemezeinek zenei rendezője, Péterdi Péter munkájának eredményeként), de Cseh Tamás ösztönös és katartikus színpadiassága és egyedisége nem tűnik el belőlük.

A hetvenes évektől a nyolcvanas évek végéig töretlen életmű egy időre megtört, aztán a rendszerváltás előtt néhány évre Cseh Tamás és Bereményi alkotói kapcsolata elfáradt. Rövid időre úgy tűnt, hogy a dalok csak a kádárizmus keretei között működtek, de aztán a rendszerváltás után négy év alatt elkészült három lemez (Új dalok, Nyugati pályaudvar és a Másik Jánossal közös, döbbenetes erejű Levél nővéremnek II.) megmutatta, hogy a dalok nem rendszerspecifikusak; és bár e lemezek hatása talán nem volt a korábbiakéhoz mérhető, megmutatták, hogy államberendezkedéstől függetlenül mekkora szükség van lényeglátásra, érzékenységre, költészetre, katarzisra.

Cseh Tamás csinált sokmindent a dalokon kívül: évtizedeken át szervezett legendás "indiánozást" a Bakonyban és könyvet is írt a témáról, hosszú ideig állandó szereplője volt a Cimbora és Velünk élő történelem című tévéműsoroknak, szerepelt vagy húsz filmben (Jancsó Miklós filmjeiben egy időben rendszeresen feltűnt). Bereményin kívül csinált egy lemezt Csengey Dénessel, és – egyik utolsó nagy munkájaként 2004-ben – egy sírnivalóan zseniális lemezt Ady Endre verseiből Novák János zenéjével. Életműve azonban "A dalok", a Bereményi Gézával közös lemezek, amelyekben teljes személyisége benne volt. Nem volt nagy társadalomtudós, nem terhelte rajongóit bölcsességekkel vagy világmegváltó koncepciókkal és igazán divatos sem volt soha, sőt – lemezeiben mégis több van benne korának Magyarországáról, mint könyvtárnyi tudományos irodalomban vagy több évtizednyi slágerlista taktusaiban.