Igazán furcsa, hogy van még valami, ami közvetlen pénzügyi érdek és valamiféle központi irányítás nélkül is ilyen kiválóan működik. A párizsi Zene Ünnepe minden évben ugyanazon koreográfia szerint zajlik: több száz helyszín és koncert. Hatalmas séta az ünnep éjjelén a francia fővárosban.


A Le Parisisen minden évben nyolcoldalas mellékletben közli a programot, több száz helyszínt és koncertet a városban. Ez persze még mindig csak a rendezvény töredéke, s nem is tartozik a lényegéhez. De akkor mi a lényeg? A lényeg a bájos magamutogatás, a zene örömének megosztása, szó szerint: rendszeresen látni, ahogy az arra járók beszállnak egy-egy produkcióba, ahogy emberek közösen énekelnek, ahogy a városméretű multikulti-reklám (pasik-csajok, feketék-fehérek-sárgák, gyerekek-öregek, csúnyák-szépek) együtt mozog, örül, őrjöng, hömpölyög. (Előtanulmányként érdemes belenézni a Quart tavalyi beszámolójába is.)

Az ember kötelességszerűen átnézi a hivatalos műsort, aztán a legjobb, ha csak elindul a füle után, úgyis minden sarkon játszik valaki. Statisztikailag nyilván nem, de érzékszervi alapon megítélve valóban mindenki az utcán van és valamilyen módon részt vesz az eseményben. A St. Germain székesegyház bejáratán transzparens: "A Zene Ünnepe – hat szöveg a Bibliából, hogy értsük Isten szavát".

Délután, a Rue Buci piaca mellett egy hajléktalan dixieland-quartettel kezdem a csámborgást. Kiváló példái annak, hogy a zene hogyan képes megszépíteni véglegesen vesztes, lecsúszott arcokat is. A frontember klarinétos, amíg játszik, átszellemült sztár - és azonnal emberi ronccsá változik, amikor éppen nem fúj.

A repertoárból a Chattanooga Choo-Choo-ra és a Caravanra emlékszem, de már olyan harminc méterről beszűrödik egy magányos gitáros It’s All Over Now, Baby Blue-ja. Hatan-nyolcan hallgatják, de ő – aki egyértelműen egy párhuzamos valóságban él, amelyben ő Bob Dylan és Van Morrison keveréke – szépen, átélten énekel. Aztán az Odéonnál minden Zene Ünnepe elmaradhatatlan szereplője, a sans papier skandáló kórus követel jogokat (a sans papier a legális státusz nélküli bevándorlók köznapi neve), megafonba kiabálják a témát, erre felel a száz torok. Széles transzparenst tartanak maguk elé, a mintegy nyolcvan fekete férfi között az első sorban egy őszes, apró, fehér bácsi, aki csak szemüvegtől felfelé látszik ki a transzparens mögül, de az ökle neki csapja a legnagyobbat a levegőbe, ahova köll. Nem messze, a Magyar Intézettel szemben, egy lugasszerűségben megy a magyar program. A Zuboly játszik éppen, úgy száz fős magyar-francia keverék közönség előtt. Itt rendes színpad van, díszlettel, Sky Europe-hirdetéssel – a kelet-európai országok komolyan veszik az ünnepet, van bolgár, szerb, lengyel program is, de kicsit hivatalosnak tetszik ez a nagy kavalkádban.

A Zuboly az Zuboly, látjuk otthon is, három szám elég, hogy kiderüljön: sikerük van. A Jean-Michel Jarre-motívumok bejönnek, a poénokban már nem vagyok ennyire biztos. A zenekar előtt kavaró tűznyelő viszont egyértelmű siker. Utánuk a részvételre kírt pályázat másik két befutója, a Napra és a Live Act, de nem azért jön az ember Párizsba, hogy magyar zenekarokat nézzen.

A Szajna felé indulva elhaladok a sok száz Satisfaction és Another Brick In The Wall egyike mellett, rácsodálkozom a St. Germain székesegyház hívogató transzparensére. Egy zenekar nem messze innen úgy döntött, hogy ők elejétől végéig eljátsszák a Ziggy Stardust albumot, de nem elég jó a hangosításuk és/vagy túl közel játszik egy másik, tinédzserekből álló rockzenekar, szóval egyikből sem hallani sokat.

A Zene Ünnepének két legjellegzetesebb formációja a rezesbanda és a batucada. Mindkettővel ipari mennyiségben lehet találkozni – az első rezesbandát ma a Nemzetgyűlés épületének lépcsőjén találjuk, a YMCA-t nyomják, míg szemben, a Szajna Louvre-hoz vezető, piknikezőkkel teli gyaloghídján vagy három batucada veri az ütemet. Egy csendesebb szakasz jön a Rue De Rivolin – korán van, úgy este hét lehet, itt még nagy az autóforgalom, számos más úttal szemben ezt nem özönlötték el a gyalogosok.

Célirányosan a Place Joachim De Bellay-felé haladok, erre a helyszínre mindig lehet számítani. Évek óta ugyanaz a salsa-zenekar játszik itt, énekesük rendkívül hasonlít Evo Moralesre, Bolívia első indián elnökére. Most is jók, az emberek ugyanott salsáznak, az idei sztár-pár egyéves-forma gyereke a babakocsiban próbál másfelé nézni, amíg anyáék égetik magukat.

Les Halles: a Fnac féláron adja a cd-ket; Pompidou: metálzenekar és afrikai dobosok osztoznak a levegőn. Lassan sötétedik, ideje a St. Paul felé venni az irányt, ilyenkor mindig arrafelé a legsűrübb a buli. Ahol a tavaly minden idők legjobb rezesbandája játszott, ott most egy túlnyomórészt lányokból álló, a hangszerrel való ismerkedésnek az elején járó fúvósegyüttes nyomja. A nap hőse a 150 centis tubás kislány, egyperces töredékeket adnak elő, addig bírják levegővel, de a hangulat azért szuper, főleg amikor a Smoke On The Watert játsszák hamisan, de azért felismerhetően.

Az egyik legmenőbb tavalyi helyszínre, a Hotel De Sully kertjébe nem engednek be, a rendőrök ezt azzal magyarázzák, hogy furcsa bent a hangulat (un ambiance bizarre). Aztán batucada batucada hátán, lakásablakba kirakott hangszórókból vezényelt táncos utcai party, egy utcát végig megtöltő professzionális zenekar, végül úgy éjjel egy körül egy kubai kávézó teraszán játszó kolumbiai zenekar jön, majd egy sarkon ütközöm bele egy egy nagyon összeállt buliba, a teljes kereszteződés megközelíthetetlen, generál-középamerikai stílusban nyomja egy trió.

Egy akrobatikus, szemüveges férfi fekete öltönyben táncol, az elején még laptoptáska is van a kezében, - attól szabadul meg először, tíz perc múlva a nyakkendője már egy nő hajában hajpánt, az inge pedig köldökig kigombolva. Amikor kettő körül elkezd ritkulni a karneváli levegő, mindig akadnak helyek, ahol a kitartóak elkezdenek összegyűlni. Most a Bouleveard Beaumarchais-n egy brazil presszó, a Cafe Braganca az, ahol leragadok: amikor kettő körül odaérek, úgy harmincan-negyvenen töltik meg a helyet, mikor öt körül véget ér a buli, úgy százötvenen követelik a presszó előtti utcarészen az újabb számokat a hajnalra teljesen hangját vesztett énekestől. Az estét egy gitáros-énekes és két dobos felállásban zenélte végig egy trió, akikhez egy szájharmonikás, hol egy batucada, hol még egy gitár, és több alkalmi énekes is csatlakozott. Így aztán hajnal felé előkerültek a brazil klasszikusok, amelyekbe bárki be tudott kapcsolódni, de az álmatagabb bossanovákat is táncolható sebességben és dinamikával adták elő. Amikor elfogytak a játszható közös nevezők, jöttek a bármilyen hosszan nyújtható Bob Marley-k. Gátlástalan odaadással táncoló  brazil csajok alkották a buli magvát, ehhez csatlakozott egy utcai bemutatót tartó capoeira-csapat és aztán bárki, aki már hazafelé tartott. Ami két éve a görkorcsolyás rezesbanda volt a Boulevard St. Germainen, tavaly az esőben hömpölygő jukebox-utcabál a Rue St. Martinon, az idén a brazil songbook a Boulevard Beaumarchais-n – a záróakkord, amely már közvetlenül érintkezik az expressz takarítóbrigádok és a kukásautók másfajta menetével.