Ha lenne Bossa Nova Social Club, Doris Monteiro lehetne benne az, aki Omara Portuondo a Buena Vistában, csak kétszer olyan jó lenne. A műfaj atyamestere, a már több mint tíz éve halott Antonio Carlos Jobim még csak a szárnyait próbálgatta, amikor ő már – tinisztárként – több lemezt kiadott. Doris Monteiro egy karneváli fellépés közben, Rióbol csókoltatja a magyarokat.

Úgy látszott itt a téren, hogy még sokan szeretik önt. Miért van, hogy majdnem húsz éve mégsem adott ki lemezt?

Nincs különösebb oka, jövök-megyek, koncertezek, lemez meg valahogy közben nem lett. De egy ilyen karneváli fellépés az más, ezeknek itt ez kell [a közönség felé mutat és széles mozdulatokkal ripacskodik]. Az az általános vélekedés zenészkörökben, hogy a karneválon meg kell jelenni, mert különben elfelejtik az embert, de ez a televízió elterjedése óta inkább már csak babona. Az én helyzetem persze speciális, mert hatvan éve kezdtem a pályát, így sokan azt hiszik, szellemet látnak, amikor fellépek, úgyhogy néha nem árt megmutatni, hogy még élek. Pedig csak hetvennégy éves vagyok.

Igaz a legenda, hogy ön volt az első énekes, aki Antonio Carlos Jobim-szerzeményt rögzített felvételen?

Végülis igaz. A Se é por falta de adeus-ről [magyarul kb.: "Ha itt az idő elköszönni"] van szó. Ez 1955-ben volt. Dolores Durannak írta azt a dalt, aki akkor nagyon híres volt és nem rohant azonnal felvenni, pedig már szöveget is írt hozzá. Én pedig éppen a rádióban csináltam felvételeket, és valaki előkapta, hogy vegyük fel ezt is. Jobim akkor még nem volt híres, még sehol sem voltak a Sinatra-lemezek meg a nemzetközi siker. Nem ez volt az első szerzeménye, de az első, amiről felvétel készült. Később is sokat segített nekem, az elsőt az ember nem felejti el.

Ön 1947 óta van a pályán, azóta rengeteg változás történt a világban és a brazil zenében is. Hogyan hatott mindez önre?

A zenémre nem sokban. Amit én énekelek, az túlélte ezeket a változásokat. Bossanova persze akkor még nem volt, de én már előtte is hasonló hangulatú dalokat énekeltem, meg szambát.

Amikor még szinte kislányként elkezdte a pályát, akkor énekesnő eleve igen kevés volt, és ők is nagy, erős hangú előadók voltak. Nem volt a hátrányban a bársonyos, kislányos hangjával?

Dehogy, még jól is jött, erről jegyeztek meg. Akkoriban a női énekeseket előítélet övezte, természetes volt, hogy egy éneklő nő csak romlott, félvilági asszony lehet. Engem csak úgy emlegettek, hogy "az énekesnő, akinek az anyukája fogja a kezét", mert apám csak úgy engedett fellépésekre, hogy anyám elkísért. Én sem bántam, hogy ott van, sok mindentől megóvott.

Az Ön egyik száma, a Conversa de Botequim volt a maga idejében a reklámcélokra legnagyobb összegért megvásárolt könnyűzenei felvétel. Sokat keresett vele?

Az biztos, hogy azzal a számommal kerestem a legtöbbet. Akkoriban kezdődött a telefon tömegessé válása Brazíliában és a dalban szerepel egy telefonszám - egy bárból felhívja valaki a kedvesét -, ezért választottak ezt.

Az imént énekelte a színpadon a Carinhosót, az egyik legszebb brazil dalt. Úgy konferálta fel, mint Braguinha szerzeményét, pedig ő a szövegírója volt, a zeneszerző Pixinguinha.

Nem is tudom, Pixinguinha már régen nem él [1973-ban hunyt el], Braguinha pedig csak tavaly ment el [nekrológja a Quarton itt], és gondoltam, hogy a jogdíj miatt ők így talán jobban járnak, de fogalmam sincs, hogy ezt hogyan tartják nyilván. Azért megpróbáltam.

A számos stílus közül amelyben énekelt, melyikben érzi magát a legotthonosabban?

A bossanovában! Az az én világom, nem ez a bohóckodás itt a marcinhákkal [jellegzetes, indulószerű karneváli műfaj], de hát ilyenkor ez kell. Nyolc filmben játszottam, el tudom ezt is adni, mintha nagyon élvezném.

Kik voltak a kedvenc zeneszerzői, akinek a dalait a legszívesebben énekelte?

Vinicius de Moraes, Jobim és Ivan Lins.

Mi fogta meg leginkább a bossanovában?

A ritmus, az egyensúly, a harmónia, a szving. Nat King Cole-t, Sarah Vaughant, Dick Farney-t szerettem, és amikor megjelent a bossanova, végre megtaláltam azt a hangot, amit kerestem magamban. Olha que coisa mais linda… [Dúdolja és táncolja a Garota de Ipanema, a legnagyobb bossanova-sláger első sorait.]

A bossanova a brazil zene legfontosabb exportcikke lett a hatvanas évektől. Nem vágyott nagyobb külföldi karrierre?

Nagyobbra? Jártam Uruguayban, Japánban, Portugáliában. Nagyon szerettek. Többet játszom Rión kívül, mint Rióban. Rio zeneileg sajnos nagyon gyenge.

Hogy érti, hogy gyenge?

A legjobb helyek bezártak vagy gagyi zenéket játszanak. Bahiában vagy Fortalezában sokkal jobb. A jó zenész itt munkanélküli, mint a férjem [Ricardo Junior], aki pedig csodálatos jazz-zongorista. Mindehol csak sertanejót játszanak [a sertanejo az egyes vidékeken népszerű úgynevezett brazil country, olyan társadalmi státuszban, mint nálunk a mulatós zene].

Ön gyakran nyilatkozik elégedetlenül Brazíliáról, ezt a szemére is szokták hányni. Mi a problémája az országgal?

Ott van ugye a politika, ami egy nagy szar. A néptől mindig mindenki csak elvesz. Nagy ország lehetnénk, de így csak a harmadik világ egy országa vagyunk. Lehet, hogy elkapnak ezért, de azért csak írja le. Lett volna lehetőségem Japánban élni és néha sajnálom, hogy nem mentem. Ott nagyon zeneértő közönség van, állva tapsoltak a koncertjeimen.

Talán a sikert hiányolja itt?

Nem, volt részem bőven sikerben, persze főleg régebben. De hát még Magyarországról is jönnek velem interjút csinálni, látja. Ez nagyon megtisztelő! Gyerekkoromban édesanyámnak egy magyar volt a főnöke a munkahelyén, és később is ismertem egy magyar származású férfit, aki Peru brazíliai nagykövete volt. Szeretnék Magyarországon fellépni.

Azért az ön minden kritikája ellenére azért Brazília mégiscsak az az ország, ahol a populáris zene leginkább áthatja a társadalom mindennapjait. Mit gondol, miért éppen itt alakult ki ez?

Mert az emberek nagyon rosszul élnek. A zenébe kapaszkodnak, mert másba nem tudnak.