Utálja a pizzát és az SSC Napolit, de nem azért mert nem szereti Nápolyt, hanem épp fordítva. Enzo Avitabile két éve a Sziget egyik legjobb koncertjét adta Manu Dibangóval. Akkor elmulasztottuk az interjút vele, most azonban nem menekülhetett.

Két éve már játszottak a Szigeten. Melyik volt a jobb koncert?

Igen, akkor Manu Dibangóval léptünk fel. Akkor éjszaka játszottunk, annak egészen más a hangulata, mint amikor még világosban kezdődik a koncert. Ráadásul Baaba Maal után jöttünk, úgyhogy be volt melegítve a közönség. Most nem volt ilyen könnyű dolgunk, inkább a koncert közepén jött meg a hangulat. Ezért jobban is tetszett a mai koncert, mert jobban meg kellett küzdeni érte. Ráadásul két éve, úgy emlékszem, elég sok olasz volt a közönségben, új közönséget megnyerni pedig mindig izgalmasabb. Ez az igazi kommunikáció.

Ön elég sok irányba kommunikációképes: a jelenlegi produkciójából elég nehéz visszakövetkeztetni az 1988-as Ibiza-slágerére, a Blackoutra, vagy Afrika Bambaataara, Tina Turnerre.

Nápoly szegénynegyedében nőttem fel és fiatalkoromban elsősorban kávéházi zenegépekből hallgattam a zenét. Akikkel később Amerikában szaxofonosként együtt zenéltem, azok - James Brown, Tina Turner, Afrika Bambaataa, Richie Havens, Randy Crawford – ugyanazok voltak, akikről fiatalon álmodoztam. Elképesztő helyeken voltam, James Brown zenekarában én voltam az egyetlen fehér ember, Afrika Bambaatával pedig kétszer is felléptem az Apollóban. Aztán egyszercsak telítődtem mindezzel és rájöttem, hogy jó iskola volt, de nem akarok egész életemben az amerikai sztárok szegény, egzotikus rokona lenni. Azzá akartam válni, aki vagyok. Hazajöttem és elkezdtem tanulmányozni a nápolyi hagyományainkat: a ritmusokat, a bottari hordódobolást, a dialektust, a sajátos mol-skálánkat. Aztán mindezt vegyítettem azzal, amit a fekete zenéről megtanultam, a kapott végeredményt pedig Amerika-mentesítettem. Azért amikor először léptünk fel Amerikában, akkor izgultam, mert sokat jelentett nekem Amerika.

A nápolyi Amerika-kép egyik meghatározó alakítója Renato Carosone volt. Ő éppen az ön gyerekkorában volt a csúcson. Hatással volt önre?

Ó, persze. Ő az amerikai hangzást, a rockandrollt és a nápolyi szövegeket vegyítette. Előfutár volt, aki látta a kulturális kölcsönhatásokat. Ő a legtipikusabb példája annak, ahogy Nápolyban akkoriban Amerikára tekintettel: a második világháború után sok amerikai katona volt a városban a közeli támaszpont miatt, és mindegyikük hős volt, aki megszabadított minket a háborútól. Ma már persze nem ilyen népszerűek, mert közben sajnos az egész világot gyarmatosították.

A klasszikus dzsesszt kivéve elég ritka, hogy szaxofonosokból lesznek frontemberek, Nápolyban viszont ön mellett ott van Daniele Sepe is, aki szintén szaxofonos és szintén a saját zenekarát vezeti. Van ott egy különleges szaxofontanár vagy csak véletlen egybeesés?

Daniele barátommal azért nem vagyunk egyformák, mert én énekes is vagyok. Nem a szaxofonosi minőségemben vezetek zenekart. Ő inkább, de ő sokkal közelebb is van a jazzhez, a komolyzenéhez, ott meg már nem olyan ritka ez.

Azért ön is játszik jazzt is, komolyzenét is.

A képzettségem alapvetően klasszikus zenei. Négy fő alkotási projektem van: a klasszikus komolyzene – a weboldalamon bele lehet hallgatni a szimfóniámba -, a Bottari, amivel ma itt felléptem, a hagyományos népzene és a népzene-elmélet, amit tanítok a nápolyi egyetemen.

Nápolyról elsősorban problémák jutnak az ember eszébe: a camorra, a szeméthalmok, szegénytelepek. Furcsa, hogy ön annyira kötődik a nápolyi hagyományhoz, de a mindennapi Nápolyról nem szól a zenéje.

Vannak olyan szövegeim, amelyek a másik Nápoly, a cementbe ágyazott civilizáció Nápolyával foglalkoznak. Egyszerű, közérthető, de erősen politikus társadalomkritika, de ezekkel egyelőre még nem álltam a közönség elé.

Miről szólnak ezek a szövegek?

A nápolyi külvárosok olyanok, mint a világ összes gettója. A szövegek szólnak gyereknyomorról, prostitúcióról, drogról, a nálunk jellemző népi – tehát nem intézményes – kereszténységről, az új nápolyiságról, amely próbálja magát megmutatni a világnak. Elegünk van abból, hogy Nápolyhoz rengeteg előítélet kapcsolódik.

Mi ez az új nápolyiság?

Amikor szavazunk, a lelkiismeretünk szerint szavazzunk, ne más szerint, különben a szemét ottmarad az utcán. A szemét szimbólum [ez szójáték, mert a olasz szemét szó hasonlít a kitaszítottsággal kapcsolatos valamely szóra]. Nápoly nem a nápolyiaké, hanem az egész világé, de ne a világ mondja meg, hogy Nápoly milyen legyen. Én elhatárolom magam a nápolyi hamis folklórtól, a pizzától és a Forza Napoli!-tól.

És a zenéjével vagy az új szövegekkel tud ezen változtatni?

Én nem hiszek a nápolyi zenében. A saját zenémben hiszek, és abban, ami azt inspirálja.



Az inspirációi közül a hordódobolás hagyománya hol helyezkedik a világ nagy népi ütős hagyományai között? Hogy viszonyul a brazil batucadákhoz vagy az afrikai dobosokhoz?

Teljesen más, mert a hordón nincs membrán, nincs, ami zengjen, csak döng: bumm-bumm-bumm. A batucada poliritmikus, a hordódobolás nem. A faalapú ütősőkkel van rokonságban. A hordódobolás nem is zenélés, hanem fizikai munka. A dobosaim nem is zenészek, hanem a szó szoros értelmében munkások. Izomerő kell hozzá, meg állóképesség, más nem.

Játsszuk azt, hogy mondok néhány nevet és vágja rá egyből ami eszébe jut. Legyen az első a Mau Mau.

Etnohangzás.

Goran Bregovic [éppen az interjú alatt játszott a színpadon, Avitabile kért egy kis időt, hogy hallgassa].

Nagyon szeretem. Nápolyban egyszer a zenekaraink közösen előadták az egyik számomat.

Spaccanapoli.

Nem tetszik. Hamis, csinált.



Gilles Peterson.

Ismerem. Innovatív tendencia.

Modena City Ramblers.

Az énekes a barátom, játszom vele.

Paolo Conte.

Zseni. Őt mind szeretjük. Nélküle nincs semmi.

Mory Kanté.

A barátom. Együtt énekeltünk az Unicef javára.

Charlie Parker.

Bird! Ő az életem. Nem lehet úgy szaxofonozni, hogy az embernek ne Bird legyen az élete, meg Coltrane. Tudta, hogy a Night In Tunisiában van a zenetörténet leghosszabb levegővétel nélküli szólója?<