Valamivel kevesebb mint két hónap után Eddie Palmieri ismét Budapesten játszott, a Sziget után ezúttal a Művészetek Palotájában. Azóta megnézte a Celia Cruz-musicalt a Broadway-n és látott néhány bíztató jelet a latin zenében, úgyhogy sokkal jobb hangulatban érkezett, mint legutóbb.

Nyáron a Szigeten játszott itt, ma egy koncertteremben, ahol széksorokban ülnek az emberek. Amikor összeállítja a programot, végiggondolja, hogy hol fog játszani?

Persze, ma más program lesz. A Sziget frenetikus volt, olyasmi mint Glastonbury. A fesztiválok jók, más hangzás, sok ember, akiket könnyű beindítani. Bár az én koncertjeimben előbb-utóbb egy színházteremben is a székek tetején vagy a folyosókon táncolnak az emberek.

A salsa fénykorában óriási tánctermekben játszottak, mint a Palladium vagy az Apollo Theater New Yorkban. Azok mennyiben különböztek a mai koncerthelyszínektől?

Elképesztő, ahogy ott táncolni tudtak ott az emberek. A Palladium hatalmas volt, 1949 és 1964 között működött. Én játszottam ott az utolsó estén, amikor már elveszítették az alkoholforgalmazási jogukat. Az Apollóban is játszottam, ott azok a tehetségkutató estek voltak a kedvenceim, ahol bárki felléphetett, a közönségnek meg a bejáratnál adtak valami sípokat vagy kürtöket és amikor megunták a zenekart, akkor lefütyülhették a színpadról. Sokan futottak ott be.

Ismeri a Mambo Kings című filmet, amely erről a korszakról szól? Ott a Palladium a történet egyik díszlete. Nekünk elsősorban az ilyen filmekből lehet benyomásunk arról a korszakról. Mennyire hiteles a kép, amit a film bemutat? [A Mambo Kings Arne Glimcher 1992-es filmje, Armand Assantéval, Antonio Bandersszal, Maruschka Detmers-szel a főbb szerepekben. Tito Puente és Celia Cruz is saját magát alakítja benne.]

Ismerem, persze. Nem rossz, de hát egy film, amiben sok minden túl van hangsúlyozva. De a a kor három legnagyobb zenekara, Tito Rodriguez, Machito és Tito Puente zenekarai is játszanak benne, úgyhogy már csak ezért is jó. A mambo hatalmas volt akkoriban, minden a mambóról szólt.

Mitől volt ez a három formáció a legjobbja a korszaknak?

Tito Rodriguez és Tito Puente sztenderdizálták azt a formációt, amit conjuntónak nevezünk, amelyben az ütősrészleg timbalesből, kongából és bongóból áll és három trombita adja a fúvósszekciót. Machito volt viszont az első, aki szaxofont is alkalmazott, nem is keveset. Ha Machito játszott valahol egy este, minden róla és a zenekaráról szólt.

Amikor augusztusban beszéltünk, mesélte, hogy hamarosan bemutatják a Broadway-n a musicalt Celia Cruz életéről. Látta már azóta? Milyen?

Nagyon is láttam, és egészen kiváló. Xiomara Laugart [a Yerba Buena énekesnője], aki Celia szerepét énekli, egészen lenyűgöző. A dialógusokban, a prózai részben más alakítja Celiát, de amikor éneklésre kerül a sor, akkor Xiomara jön és lenyűgöző. Isidoro Infante a zenei rendező, aki Celia néhány számát hangszerelte, például a La vida es un carnavalt, Celia egyik legnagyobb számát. A gitáros a produkcióban pedig az én gitárosom, Nelson Gonzalez. Annyit mondhatok, hogy hitelesebb a Broadway-előadás, mint a Mambo Kings.

Akkor talán ebből is lesz film. Kár, hogy addig itt nem láthatjuk.

Úgy tudom, nyáron jön a produkció Spanyolországba, az nincs talán olyan messze. David Maldonado az egyik producer, aki Ruben Blades-szel szokott dolgozni. Csak mióta Ruben idegenforgalmi miniszter Panamában, azóta nem játszik annyit, úgyhogy ráért. [Ruben Blades panamai salsa-énekes, a Fania egyik legfontosabb előadója, s valószínűleg az egyetlen a kategóriában, aki a Harvardon szerzett jogi és politológiai diplomát.]

Ön szerint a hőskor kubai zenekarai közül melyik volt a legmeghatározóbb? Ki tekinthető az első nagy kubai zenekarnak? Ha jól figyelem, a latin zene történetírói Beny Moréra esküsznek.

Miguelito Valdes, Xavier Cugat és Beny Moré. Miguelito Valdes és Beny Moré voltak a legnagyobb énekesek, akik nagyzenekart vezettek. Xavier Cougat pedig az első, aki nagyon híres lett, persze ő kereskedelmibb volt, a nagy Las Vegas-i stílusú show-ival.

Idén kapta a kilencedik Grammy-díját, a Brian Lynch trombitással közös lemezéért, aki a Szigeten is tagja volt a zenekarának. Ez a lemez eléggé kilóg a sorból, nem szokott ilyeneket csinálni.

Erről sem tudtam, hogy csinálom. Brian eljött hozzám és felvettünk számokat, de én abban a hiszemben voltam, hogy csak vendégszerepelek a lemezén. Fogalmam sem volt róla, hogy ezt majd Eddie Palmieri + Brian Lynch Project-néven adják ki [a lemez címe: Simpatico]. Úgyhogy nagyon meglepődtem, de örülök, mert Brian kitűnő zenész, főleg elsőrangú a hangszerelésben. Remek trombitatanár is, és persze mert mindkettőnknek hozott egy Grammyt.

Amikor először Grammyt kapott, akkor még nem volt még ennyi kategória a latin zenészek számára, mint most. Azért ez még ugyanolyan értékes?

1975-ben kaptam az elsőt, és akkor még csak egyetlen kategória volt az egész latin zenének! Az nagy dolog volt, de eléggé utáltuk, hogy a latin jazz, amit mi játszunk, az a sima jazz kategóriában nem is rúghatott labdába. Aztán persze lett többféle kategória.

Ez egyben a latin zene kanonizálását is jelentette, csak addigra pont véget ért az aranykor, nem?

Így volt, az az elképesztő menet, amit a mambo, a cha-cha-cha meg a többi felfutása okozott az ötvenes évektől, annak addigra vége lett. A kubai embargó bevezetése után megszűnt a kubai zenekarok és zenék áramlása Amerikába. Onnantól a Puerto Rico-iak tartották életben New Yorkban a kubai zenét, ők közvetítették.

És most? Merre tart a latin zene?

Latin zene mindig lesz. A problémánk jelenleg a reggaeton. Olyan sikeres, hogy letolja az útról a hagyományos latin zenekarokat. A gyerekek imádják. Forróbb, újabb. De mostanában azt látom, hogy a reggaeton elkezd visszahozni hagyományos elemeket, már van ütősszekció, együttműködnek nagy énekesekkel, mint Don Omar Victor Manuelle-lel például. Úgyhogy lehet, hogy a reggaeton segít majd visszahozni azt, amit elvesztettünk az utóbbi években. [Victor Manuelle arról híres, hogy Celia Cruz temetésén elénekelte a La vida es un carnavalt és, - hogy teljes legyen a kör – ő alakítottta Ruben Bladest a Hector Lavoe életőről szóló, Marc Anthony és Jennifer Lopez által fémjelzett, El Cantante című filmben.]