Fiat Ritmo

A zenét gyakorlatilag mindenre gyógyírnak tekinti a portugál világzenei zászlóshajó, a Madredeus fokozatosan szólókarrierre átálló énekesnője. Teresa Salgueiro új saját lemezre készül, a Quart pedig Lisszabonban, az új anyag próbáinak szünetében készített vele interjút.

Úgy hallom, hogy az új lemeze a portugál zene történetének keresztmetszetét fogja bemutatni. Hogyan?

Még nincs lezárva a lemez, így nehéz erről beszélni. Márciusban jelenik majd meg, most csináljuk az első demókat. A 13. század végétől mostanáig terjed a spektrum.

Milyen állomásokon át jut el a máig?

A középkori trubadúr-kultúránál kezdjük, mezőgazdasági munkadalok, népi folklór, Michel Giacometti [francia-korzikai zenetudós, aki az ötvenes években a portugál népdalkincset rögzítette, majd a portugál Fernando-Lopes Gracával közösen rendszerezte. Graca fő műve zeneszerzőként az "In memoriam Béla Bartók" – a szerk.] népdalgyűjtései, és a fado, kortárs szerzők, mint Carlos Paredes.

A próbahely beállításaiból ítélve kamara-hangzásra lehet számítani.

Azért nem teljesen. Cselló, tangóharmonika, amin Pedro Santos fog játszani, nagybőgő, klasszikus gitár Pedro Joiától, hegedű és ütősök szerepelnek. Jorge Varrecoso Goncalves a zenei rendezőm, aki a Lusitania Ensemble-ben nagyon jó zenészeket hozott össze erre a projektre.

Mi lesz a címe?

Matriz, ami azt jelenti: ősforrás.

Elég kézenfekvő a cím, de azért megkérdem, hogy mit kell ezen érteni.

A portugál zenei hagyomány nagyon gazdag. Éltek itt föníciaiak, kelták, zsidók, mórok. Kis ország vagyunk, és a zene sosem játszott fontos szerepet a történelmünkben, intézményes értelemben. De a zene népi hagyománya nagyon erős és nagyon homogén, miközben befogadó is. Portugáliáé a legrégebbi változatlan határ Európában, gyakorlatilag 900 éve ugyanott van és csak a spanyolok a szomszédjaink. Ennek számos történelmi következménye van, például ezért is kezdtünk hajózni, mert bizonyos időszakokban csak Spanyolország megkerülésével tudtunk eljutni Európába, ami aztán a felfedezések korában jól jött. De emiatt van az is, hogy egyszerre vagyunk az óceán és a kikötők felől nyitott és befogadó kultúra, másfelől pedig homogén, zárt közösség, amely kettősség a zenénkben nagyon izgalmasan jelenik meg. Nehéz is ezt csak zenével bemutatni egyébként, a februárban induló turné fellépéseire tervezek is valamilyen egyéb színpadi elemet.

A gyarmatbirodalmi évszázadok hogyan befolyásolták ezt a homogenitást? Ön, aki készített egy lemezt brazil dalokból, a Vocé e Eu-t (Te és én), a brazil zenei világgal milyen kölcsönhatást érez?

A brazil zene elsősorban a nyelv miatt van közel a portugálhoz. Én nem vagyok zenetudós, hogy a mélyebb kapcsolatokra felfigyeljek, számomra az az izgalmas, hogy egy valamilyen módon ismerős közegben sokkal szabadabban zenélnek és sokkal szabadabban használják a nyelvet. Elsősorban strukturálisan, nem a szókincset illetően, ami poétikailag nagyon inspiráló. A brazilok sokkal inkább az egész fejükkel, nazálisabban beszélnek, mi Portugáliában sokkal mélyebbről, torokból képezzük a hangot, ami zeneileg szintén izgalmas. De a melódia-világban is sokszor érzem nyilvánvalónak a hasonlóságot.

Mi ösztökélte, hogy ezt a brazil lemezt megcsinálja?

Nagyon sok brazil zenét szerettem. Gyerekkoromban, a forradalom utáni nyitással együtt a brazil lemezek elárasztották Portugáliát. Ez ugye a hetvenes évek közepe, a tropicalismo után közvetlenül. Az én lemezem a harmincas évektől eddig az időszakig terjedő időben mozog.

És a többi gyarmati kapcsolat? A Zöld-foki szigetek zenéjével, vagy közülük a legfontosabb mornával érez ilyesfajta rokonságot?

Sok szempontból még jobban is. A morna áll talán a legközelebb hozzánk, nagyon erős harmóniai kapcsolat is van, még akkor is, ha nem is mindig portugálul éneklik, hanem kreolul. Portugália is egyfajta sziget Európán belül, a földrész sokáig elzárt sarka. Ezért ez az egész mornás saudade-érzés számunkra átérezhető, a folytonos búcsú és elválás, az indulás valami új felé és a vágyakozás vissza. Az élet egy utazás, folytonos látogatásokkal és búcsúkkal.

A saudade fogalma a portugál kultúrában is jelen van?

Sőt, ez kulcsszó a portugál hagyományban! Egy egész filozófia irányzat szól róla, a filosofia de saudade. Komplett irodalma van a vitának a saudade mint az egyik meghatározó portugál életérzés pozitív vagy negatív felfogásáról.

Mi az Ön véleménye arról a teóriáról, amely szerint a fadót Brazíliából re-exportálták Portugáliába?

Dehogyis, ez kizárt. A fado sokkal régebbi annál. Eleve Portugálián belül is többféle fado van. A két fő irány a coimbrai, amely kötöttebb, akadémikusabb forma és csak férfiak énekelhetik. A más kultúrákra nyitottabb Lisszabonban – ahol a fado született - pedig a demokratikusabb, "népibb", de mégis urbánus fado alakult ki. A fado eredetileg egy tánc is volt egyébként, de ez mostanra teljesen eltűnt, párhuzamosan azzal, hogy a szövegek fontossága előtérbe került a fadóban, amikor elkezdett az utcáról a "szalonokba" bekerülni.

Ez akkoriban volt, amikor Amalia Rodrigues elkezdte uralni a műfajt?

Ó azért sokan mások is voltak, de ő rendkívüli volt. A fado mindig elmesél valamit, egy történetet szenvedélyről vagy féltékenységről például, de Amalia tette igazán drámaivá a műfajt. Alain Oulman elkezdett neki írni zenéket [már Amalia karrierje közepén, a hatvanas évek elején – a szerk.], és egy idő után a hagyományos fado-szerzők gúnyosan és irigyen azt mondták: "na, már megint jönnek az operák", mert sokkal színpadiasabb volt és a fado bizonyos hagyományos szabályait megsértette.

Portugáliát zeneileg annyira azonosítják a fadóval, hogy ma már szinte minden portugálnak vélt zenét fado név alatt lehet megtalálni a lemezboltokban, például a Madredeus lemezeit is. A zenekar és ön is érezhetően szeretné elkerülni a fado-címkét.

Nem szeretném elkerülni, csak hát nem vagyok fado-énekes. Egy fadót énekeltem életemben a Madredeus-sal és most ezen a lemezen lesz kettő-három. Portugália nem csak fado, bár a Salazar-diktatúra kultúrpolitikája megpróbálta leegyszerűsíteni Portugália nemzetközi imidzsét három f-re: Fatima [a híres zarándokhely – a szerk], Fado és Foci - és ezt nagyon erősen nyomta. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a fado a diktatúra találmánya, mert nem az, de ez ennek a jelenségnek az oka.

A Madredeus megalakulásakor, 17 évesen mi vonzotta ebben a zenében? Tinédzser-korban az embert jellemzően coolabbnak vélt dolgok vonzzák.

Cool? A portugálok nem coolak, egyszerűen nincs ehhez hasonló kifejezés. Itt nem jelent semmit a coolság.

De mi hajtotta a Madredeus által játszott zene felé?

Mi inspirált? Talán, hogy anyám, bár nem volt hivatásos énekes, de nagyon szépen énekelt és főleg népdalokat. Az én fő inspirációm egyszerűen az énekelni akarás és a hangok. Egy üvöltés az utcán vagy a kutyaugatás. A zene privilegizált kommunikáció. A zene az élet méltósága. Az egymás iránti kíváncsiságról szól, az élet öröméről, mert élni nagy kiváltság.

De ez nem csak a hagyományos zene sajátja, ez bármilye jó zenéről elmondható.

Abszolút! A jó zene az jó zene – én csak ezen az alapon közelítek hozzá, nem tudományosan. A zene egyszerre absztrakt és strukturált gondolkodásra tanít, és egyszerre érzéki és intellektuális. A hagyománnyal az a helyzet, hogy a diktatúra után egyfajta ellenállás alakult ki minden iránt, ami a portugál hagyományhoz tartozott, mert a diktatúra a a hagyományt a magáénak akarta beállítani. Úgyhogy szép lassan lehetett csak újraépíteni a kapcsolatokat a zenei hagyományainkkal is, de mostanra azért már látjuk és érzékeljük a gazdagságát és tobzódunk benne, de most már úgy, hogy közben a többi kultúrával való kapcsolatot is élvezzük.

A készülő lemezének a koncepciója annyiban ellentétes a trendekkel, hogy a világzenében most a mindent mindennel való összekeverés a divat.

Ez a globalitás. A fúzió a korszellem, ami jó, de én egy kicsit meguntam mostanra. A világzene egyre kevésbé szól a hagyományról – amely szót itt nem muzeális értelemben használom – és egyre inkább a fúzióról. Pedig érdemes lemenni az ősforráshoz, a matriz-hoz, egyszerűen érdekes tudni, hogy kik vagyunk, hogy önmagunk lehessünk.

De a globalitás nem csak a zenében van jelen. Nyilván éppen azért alakult ott is ki, mert az élet minden területe – a technológia, a kereskedelem, a média, a kommunikáció, a közlekedés – globálisabb lett és ez teremti meg a korszellemnek azt a keretét, amelyben a zene is fejlődik.

Ez igaz. A világ mára olyan lett, mint egy sakktábla: bonyolult, de egy pillantással áttekinthető. Látszik, hogy hol vannak problémák, hol van vagy hol lesz háború. Épp ezért nem értem, hogy miért engedjük meg ezeket. Pedig az emberi jogok egyetemes nyilatkozata óta nincs több kibúvó! A zene a békés egymás mellett élés legjobb példája, amely megmutatja, hogy milyen sokszínű lehetne a világ, ha béke és egyenlőség lenne benne. Szerintem a jelszónak úgy kéne hangoznia a "make love, not war" helyett, hogy "make music, not war". Vagy inkább "make music & love, not war", hogy azért mégse hagyjuk ki a "love"-ot.