A legtekintélyesebb angol világzenei szaklap, a Songlines főszerkesztője egyben a magyar népzene legismertebb külföldi szakértője is. Harminc éve jár rendszeresen Magyarországra és nehéz neki újat mondani a magyar népzenéről. Elmeséli, mit gondol az operettről, a magyar és a cigány népzene viszonyáról és mit szeret bennünk általában.

Annyiféle zenei hagyománnyal foglalkozol, hogy sok országban érzik úgy, hogy az ő specialistájuk vagy. Például a csehek, az oroszok, a portugálok és mi magyarok is.

Oroszul beszélek, mert abból diplomáztam, de az orosz zene számomra közel sem olyan érdekes, mint a magyar. A cseh érdeklődésem is sokkal felületesebb. A magyar népzene számomra az egyik első felfedezendő terület volt. A Portugália iránti érdeklődésem sokkal frissebb, csak három-négy éve kezdtem foglalkozni a fadóval, míg Magyarországgal húsz-harminc éve.

Miért?

Nagyrészt az lehet az oka, hogy amikor először itt jártam, az arra az időre esett, amikor Magyarországon hirtelen megnőtt az érdeklődés a népzene, a táncház-mozgalom iránt.

Mikor volt ez?

1978-ban jártam itt először, diákként. Csehszlovákiában voltam nyári munkán egy táborban. Nagyon olcsó volt, elsősorban azért választottam, mert olcsó nyaralási lehetőségnek tűnt, onnan indultam Görögországba, néhány barátommal találkozni. Morvaországból Athénba három hét alatt jutottam el, részben Magyarországon keresztül. Korábban megkaptam egy itteni zenész nevét, aki Tolcsvay Béla volt. Párizsban adta meg nekem valaki a címét azzal, hogy ha Budapesten jársz, keresd meg ezt a srácot, a Bélát. Mielőtt Pestre indultam, küldtem neki egy képeslapot azzal, hogy ez és ez vagyok, valaki megadta a címedet, jövök Budapestre és felhívlak, ha megérkeztem. Szóval érted, ő nem ismert engem, nem volt még mobiltelefon, internet és amikor megérkeztem, a Keletiből felhívtam. Ő elmagyarázta, hogy hogyan jutok el hozzá, valahova Budára. Elég nehéz volt odatalálni, ott tévelyegtem valami budai buszvégállomás körül az ömlő esőben. Végül megálltam a küszöbén teljesen vizesen, sárosan és mocskosan, ő pedig kinyitotta az ajtót és felkiáltott, hogy "Simon!", és megölelt, mintha régi ismerősök lennénk. Behívott és ott is maradtam náluk aznap éjszakára. Másnap pedig elutaztak nyaralni és otthagyta nekem a kulcsot, hogy maradjak, amíg akarok és még rá is bízott valami csajra, hogy foglalkozzon velem. Maradtam is három-négy napot és ezalatt, ezzel a lánnyal jártam először táncházban meg valami népzenei esteken és ekkor láttam először a Muzsikást, már nem emlékszem, hogy Mártával (Sebestyén Mártával), vagy nem. Még az első este, amikor beszélgettünk mondta Béla, hogy feltétlenül menjek el Erdélybe is, ahol aztán egy pár évvel később már Mártával jártam többször is. A táncház az egy dolog, de egy faluban látni mindezt a természetes élőhelyén, hát az lenyűgöző volt. Szóval ez az első pár nap, ez a vendégszeretet fantasztikus belépő volt számomra Magyarországra, amely évekre meghatározta a pályámat.



Ekkor már népzenével foglalkoztál vagy ez a táncház volt az első impulzus?

Nem a legelső, mert gyerekként Írországba jártunk nyaralni, és ott fantasztikus népzenei élet volt és még mindig van. Ma is úgy érzem, hogy Erdély és Írország az a két hely Európában, ahol ilyen erős és élő a hagyomány. Szóval nem ez volt az első, de számomra nyilván ez sokkal egzotikusabb és izgalmasabb volt, mint Írország.

Szóval az első út után rendszeresen visszajöttél?

A nyolcvanas években évente egyszer-kétszer biztosan jöttem.

Akkor, mint BBC-tudósító?

Igen, mint rádiós szerkesztő. Két sorozatot csináltam itt, egy nagyobbat Kodályról és a Kodály-módszerről, a zeneoktatási rendszerről, és egy kisebbet a táncház-mozgalomról a nyolcvanas évek közepén. Erdélybe viszont talán még gyakrabban jártam vissza és barátokat is szereztem ott. Ott dokumentumfilmeket is csináltam a BBC-nek, Palatkán és Máramarosban. Akkor barátkozunk össze Kelemen Lacival (ma a Hagyományok Háza igazgatója), aki a tolmácsom és segítőm volt az úton. És forgattam egy filmet a bécsi és a magyar operettről is. Arról, hogy Andrew Lloyd Webber hogyan kúszott be ebbe az operettkultúrába. Akkoriban Bécsben Az Operaház fantomja volt a menő, Budapesten pedig a Macskák. Beszéltem az operett-világból sokakkal, de a legnépszerűbb része az volt, hogy ezeket a jól ismert, otthonos Webber-féle musicaldalokat németül és magyarul is bemutattuk, ami az angol közönségnek szörnyen egzotikusan hangzott. Egyébként az István, a királyról is volt benne szó, amely szerintem szintén az operett-hagyomány része. Szörényi Leventét is meginterjúvoltam.

Te írtad a híres Rough Guide to World Music sorozatba a Magyarországról és Romániáról szóló részt. Abban azt írod, hogy a magyar népzene és a cigány folklór nem különbözik egymástól annyira, mint ahogy Kodály és Bartók állítják. Te úgy látod, hogy azáltal, hogy a kettő folyamatos kölcsönhatásban van egymással, magyar népdalok kerülnek át a cigányzenészek repertoárjába és cigány műdalokat, nótákat magyar népzeneként fogyasztunk, a kettő hasonult egymáshoz.

Igen, a két áramlat különbözősége csak viszonylagos. Az én érzésem szerint Kodály és Bartók megközelítése kissé cigányellenes (anti-gypsy), elsősorban mert úgy érezték, hogy a cigányok által játszott zene nem magyar népzene, hanem "magyar nóta", komponált zene.

Ők ezt műzenének hívták.

Igen, és ez részben igaz is. De népzenévé vált azáltal, hogy olyan széles körben elterjedt és egyes nóták olyan népszerűek lettek.

Arra gondolsz, hogy a népszerűségük folytán bekerültek a népzenei repertoárba és ugyanúgy, ugyanazok és ugyanott használták, dolgozták fel és játszották őket, mint a népzenei darabokat?

Persze, ha elmész Székre, hallhatod ezeket a magyar nótákat, amelyeket ott népzeneként játszanak. De nézd meg, amit tegnap a Csík játszott itt, azok a pop-és rockdalok, azok is működtek népzeneként, csak persze az arányok mások. De a lényeg, hogy nem a szerzőség vagy az eredet számít, hanem hogy egyenjogú részévé válik-e valami a hagyománynak és működőképes-e a hagyomány keretei között.

Szóval, amikor lagzikban kortárs slágereket játszanak bandák, az is hagyomány.

Persze, a hagyomány nem mozdulatlan dolog, hanem folyamatosan változik azáltal, hogy keveredik más hagyományokkal és kultúrákkal. A cigányok legnagyobb tehetsége a hagyományőrzésben van. Ezáltal nagyon sok más hagyományt is a saját kultúrájukon keresztül őriznek meg. Szóval ők rengeteget segítettek és segítenek, hogy a magyar népzenei hagyomány fennmaradjon, ha az ő zenei hagyományukkal keveredve is.



Nyilván mert minden kisebbségi közösség, állami jelképek vagy sportsikerek híján ők is a kultúrájukon, zenéjükön, nyelvükön keresztül tudják erősíteni az identitásukat.

Igen, például Romániában, a Taraf de Haidouks csodálatosan őrzi meg a román népzenét, amit maguk a románok nem tesznek meg. Azt hiszem a magyarok ebben lelkiismeretesebbek, nagyobb erőfeszítéseket tesznek a saját hagyományuk megőrzésére.

Az egész világzenei színtér egyik legnagyobb ellentmondása, hogy a külső és a belső percepciója egy hagyománynak rendkívül különböző. Ami számunkra egyszerűen népzene, az számodra, ahogy említetted, de még inkább egy nem hozzáértő zenerajongó számára egzotikus világzene. Ahogy a számunkra is rengeteg dolog egzotikus, ami az adott kultúrában élőknek teljesen más élmény. Szóval azt meséld el, hogy milyen a magyar népzene kívülről.

Az emberek mindig és mindenhol meglepődnek, ha azt hallják tőlem, hogy érdekel engem az ő kultúrájuk zenei hagyománya. Pedig én nem lennék meglepődve, ha azt mondanád nekem, hogy bírod az angol népzenét.



Mégis, a magyar népzene nem annyira menő külföldön, te az igen kevés megszállott egyike vagy. A másik szakterületed, a fado és Portugália például sokkal szélesebb körben népszerű. Szerinted miért?

Portugália hasonló méretű ország és van egy komoly megkülönböztető zenei stílusa, a fado. Magyarországnak ez ugyanúgy megvan, hívjuk a táncházi hagyománynak van bárminek, de ez nem törte át az ismertség szintjét. Azt hiszem, a világon az emberek többsége a magyar zenét a cigányzenével azonosítja.

Erre írod valamelyik a magyar népzenéről szóló esszédben, hogy a cigányzene az a magyar népzene számára, mint a duda Skóciának.

Igen, ez vált klisévé.

Akárhogy is, a fado sokkal népszerűbb, könnyebb eladni, könnyebb rajongani érte.

Ez igaz, a fado sokkal nemzetközibb, nagyon komoly közönsége van.

Mert könnyebben befogadható? Vagy mert megvannak a maga nemzetközi azonosításra alkalmas ikonjai mint régen Amalia Rodrigues, ma pedig mondjuk Mariza?

Hát ez benne van, és tudod, azt hiszem, hogy Mártából (Sebestény Mártából) lehetett volna ilyen ikon, lehetett volna az Magyarországnak, ami Mariza Portugáliának.

Azt hiszem ő nem az a karakter, nehéz elképzelni, amint címlapokon pózol.

Pontosan. De ez is mutatja, hogy a probléma nem a zenével van. Több dolognak kell összejönnie, hogy fado-típusú áttörés sikerüljön. A zene maga fantasztikusan gyönyörű és megvannak benne azok az őrült ütemek, az a vadság, ami a fadóban nincs. A magyar népzene nagyon összetett és nehéz gyorsan befogadni – ez egyébként a fadóra is igaz.

A balkáni zene népszerűsége hogyan befolyásolja szerinted a magyar népzenéét? Az én benyomásom az, hogy sokszor összekeverik, nem értik, hogy mi a kettő viszonya egymáshoz.

Én ezt úgy látom, hogy a nemzetközi érdeklődést tekintve a balkáni zene, a szerb és macedón rezesbandák elindultak felfelé, a magyar népzene pedig ezzel együtt csúszott le. Persze sokszor összekeverik, de ha nem keverték volna össze, akkor is jött volna a Besh O Drom, hogy összezavarja őket és még többen higgyék azt, hogy a magyar zene olyan, mint a balkáni. A balkáni stílus nagy előnye a magyarhoz képest, hogy sokkal könnyebb, sokkal egyszerűbben élvezhető. A magyar népzene befogadása több időt igényel, de ha rászántad az időt, akkor a végén erősebb az élmény. Mint Bartók: elsőre őt is nehéz élvezni, de ha megérted, hogy mit akar, akkor feltárul a hihetetlen gazdagsága és ereje.

Írtál arról is, hogy a magyar népzene ritmusa és dinamikája a magyar nyelvben gyökerezik, az első magánhangzóra helyezett hangsúlyon elsősorban.

Ez egyértelmű és ez minden nyelvvel és zenével így van. Ezt elsősorban a daktilikus nyelvekkel élvezhető és valószínűleg könnyebben észreveszed, ha nem beszéled a nyelvet, mert akkor annak is csak a zenéje és nem a jelentése jut el hozzád és egyértelműbb az áthallás. A cseh hagyomány is hasonló, vagy egy másik szakterületem, a klezmer, ahol a ritmusok a jiddisben gyökereznek. Ez természetes folyamat, így működik a zene, a dal.

A világzene mint kategória állandó viták tárgya. Mennyire lehet homogén ennyi különböző kultúrát egyesítő kategória, mennyire fontos a hagyomány, hol a tradíció és az üzlet vagy a népszerűség határa. Lapod, a Songlines egyértelműen kategória kiterjesztő értelmezése mellett szokott állást foglalni. Mi az álláspontod ebben az örök vitában?

Az nyilvánvaló, hogy nem homogén kategóriáról van szó, ilyet komolyan nem lehet állítani, de miért is kellene, hogy az legyen? Számomra a világzenébe belefér a nagyon szigorúan hagyományos zenétől a hagyományból kiinduló fúziós, experimentális, elektronikus zenéig minden. Ez mind része a világzenének, ami csak egy elnevezés.

Az még vadabb vita, hogy a világzene mint elnevezés értelmes-e, hasznos-e az előadók, a piac és a zenerajongók számára.

Erről azt gondolom, hogy az elnevezés inkább hasznos, mint haszontalan.

Miért? Ezen keresztül tudod definiálni, hogy miről beszélsz? Nevet kell adni a gyereknek?

Igen, kell valamilyen pont, amelynél megragadod a dolgot. Húsz évvel ezelőtt ha azt mondtad "világzene", az emberek nem értették miről beszélsz. Ma pedig értik és ez hasznos. Tőlem vitatkozhatnak rajta, hogy egy adott előadó belefér-e a kategóriába. Kit érdekel? Hallgassuk meg és döntsük el, hogy jó zene-e vagy borzalmas. Nem hiszem, hogy a néven túl sokat kéne rágódnunk.

Te ott voltál azon a híres találkozón 1989-ben, ahol kitalálták ezt a nevet? Tudod hogyan történt?

Nem voltam ott, de tudom hogyan zajlott. Mindenki úgy meséli, hogy csak egy marketing nevet akartak kitalálni, hogy a lemezboltokban legyen mit kiírni afölé a polc fölé, ahol a magyar, az afrikai, a japán, a bolgár lemezeket tartják.

Szóval az "Egyéb" kategóriát átnevezték" "világzené"-nek?

Igen, igen. Húsz-harmincan Londonban, lemezkiadók és koncertszervezők gondolkodtak azon, hogy minek kellene hívni ezt az "egyebet". Kitalálták azt, hogy "világzene" és összedobtak talán 1000 fontot marketingre, hogy népszerűsítsék az új nevet. És ha belegondolsz, ez őrülten sikeres marketing-húzás volt.

Van divatja a világzenének? Mindig lehet hallani, hogy most "reneszánszát éli" vagy hogy most már megy ki a divatból, de én nem érzékelek nagy változásokat.

Van, amikor felfelé megy, van, amikor lefelé, de a hosszú távú trend egyértelműen a masszív növekedés. Ma sokkal nagyobb az egész piac, mint amikor a Songlines tíz évvel ezelőtt indult. Én szívesen hasonlítom az evéshez: nézd meg, mennyivel több a mindenféle egzotikus étterem mindenhol és nyilvánvaló, hogy az emberek nyitottabbá válnak az új kultúrákra. Minden főutca tele van görög, kínai, indiai kajákkal. A világzene is hasonló ehhez. Általában is trend, hogy tágul a mainstream, a szélekről bekerülnek dolgok. A recycling például tizenöt éve még valami kicsit ütődött dolognak számított, ma pedig általánosan elfogadott, szinte kötelező. És ma már az interneten minden további nélkül ki is elégítheted a nyitottságod. Emlékszem régen milyen érzés volt eljönni Magyarországra és egy Hungaroton-üzletben turkálni olyan dolgokért, amelyek máshogy biztosan nem jutottak volna el hozzám.

A Szigetre jöttél, de kiugrottál Szentendrére megnézni a Söndörgő próbáját is. Ezek szerint ma is követed még az itteni fejleményeket?

Nagyon kedvelem a Söndörgőt. Szeretnék egy cikket írni róluk, róluk és a Vujicsicsról, a generációkról, a Ferus Mustafovval közös dolgaikról. És most csinálnak valamit egy mohácsi tamburással – valamilyen József, nem jut eszembe a vezetékneve (valószínűleg Versendi Kovács Józsefre gondolhat) -, aki az agresszívebb, kifejezőbb mohácsi szerb stílusú tamburázást hozza. Nagyon jó és ezt meg is akarom nézni ma este itt. Mindent nem tudok követni, de Magyarországnak mindig kitüntetett helye lesz az érdeklődésemben, úgyhogy próbálok naprakész maradni.

(fotó: Pályi Zsófia)