Señor Coconut zenéjét az első alkalmakkor érdeklődve hallgattam, aztán ritkán és akkor kissé szégyenkezve élveztem. Valahol egy olyan négyszög közepén tudnám elhelyezni, amely négyszög sarkai (1) tv-showba való hamis, giccses revü, (2) felhőtlen, érzéki tánczene, (3) infantilis vicc (4) többrétegű posztmodern művészet. Arra viszont nem számítottam, hogy maga Señor Coconut is ilyen bonyolult képlet és az önreflexió ilyen váratlan dimenzióit mutatja egy interjú során. Nem tudom eldönteni, hogy egy leendő személyiség-fejlesztő tréningcsomag névadó-tulajdonosa vagy egy esztétika professzor veszett el benne, esetleg mindkettő.
Én: Señor Coconut zenéje egzotikusnak akar látszani vagy inkább viccet akar csinálni az egzotikából?
Ő: Nem az egzotikából csinálok viccet, hanem a sztereotípiákból, bizonyos klisékből. Azt hiszem. Talán.
Szórakoztatásként vagy művészetként tekint arra amit csinál? Posztmodern filozófia van mögötte vagy csak jó buli?
A szórakozás (fun) nem a megfelelő kifejezés az angolban erre, mert én nagyon komolyan veszem amit csinálok, bár kétségkívül jól is szórakozom közben. De ez fegyelmet igénylő kemény munka, amelynek megvannak a maga nehézségei, a maga nehezen elérhető céljai. Szóval ez nem szórakozás, nem akarom valami felületes dolognak beállítani. A végcélja nem a magam szórakoztatása.
Hanem? Mások szórakoztatása?
Igen. Igen és nem. A zene elsősorban kommunikáció. Persze engem a zenélés minden elkerülhetetlen nehézséggel és frusztrációval együtt szórakoztat is és remélem, hogy ez átjön az embereknek. Számomra fontos, hogy a zene több, mint önmaga, több, mint a dallamok és ritmusok: az érzelmek csatornája és a zenész személyiségének kiterjesztése.
Érdekes, hogy a zenész személyiségének kiterjesztéséről beszél, miközben mindenféle fiktív karakterek segítségével személyesíti meg a zenéjét és a valós személyisége egyáltalán nincs jelen a nyilvánosság előtt. Señor Coconut is egy fiktív személyiség, fiktív élettörténettel.
Mindig azok a dolgok érdekeltek, amelyeket nem értek. Például, amikor kisfiú voltam, a szüleim rendszeresen egy tipikus német bulvármagazint olvastak, régimódi bulvárt, amely királyi családokról, gazdag emberekről, hírességekről írt és főleg sok képet közölt. Ez mindig ott volt az asztalon. Egy szót sem értettem belőle, de a dizájn, a tipográfia nagyon érdekelt. Rengeteget gondolkodtam rajta, hogy ki csinálja ezt és hogyan és milyen logika szerint. Nem értettem és megszállottja lettem annak, hogy olyan személyiséggé váljak, aki ezt érti. Ez a lényeg: nem érthetsz meg dolgokat elvont szinteken, hanem azzá az emberré kell válnod, aki megérti azt a bizonyos dolgot. Át kell alakulnod azzá az emberré. Mindig rettenetesen izgatott ez: mássá válni, többféle emberré lenni. Ez nagyon nehéz és nagyon mély dolog, és fennáll a veszélye, hogy nem tudsz visszaváltozni.
Attól fél, hogy most már mindörökké Señor Coconut marad?
Nem. Folyamatosan edzek, hogy mozgásban tartsam a személyiségemet. Akár rövid időre is át tudom hangolni magamat egy új tudatállapotba, csak hogy kicsit más legyek, új dolgokat próbáljak ki.
Próbálta ezt az élet más területén is vagy csak a zenében?
Persze, kimondottan. Nem különösebben művészi a téma, de elmondom. Amikor öregszel, elkezded érezni, hogy a tested változik. Nagyon érdekelt, hogy ezt megállítsam, illetve kompenzáljam. Oké, a természet ezt tervezi velem, gondoltam. Vissza tudom ezt fordítani? És sikerült, egyszerűen szorgalommal, fegyelemmel, edzéssel, a napi rutinjaim megváltoztatásával. Magamra néztem és azt mondtam: nem akarom, hogy ez legyek én, nem akarom, hogy ez legyen a fizikai valóságom. Mit tudok tenni, hogy ezen változtassak?
Sportolást, fogyókúrázást ért ezen?
Igen. Csupa olyasmit, amit korábban sosem tettem.
Hány éves?
43. Szóval ez nem könnyű, fegyelmet igényel. Egy porcikám sem kívánta, de élveztem, hogy valaki mássá válok. Ugyanez történt az életem más változást hozó állomásain, például tinédzserkoromban. Akkor is befelé figyeltem és tudatosan változtattam magamon. Nem fogadom automatikusan el azt, ami vagyok. Puhány vagyok? Ez egy pszichológiai helyzet amelyben meg kell kérdeznem magamtól, hogy puhány akarok-e lenni, hogy elégedett vagyok-e magammal, a magam puhányságával. Én nem akarok puhány lenni, úgyhogy változtattam ezen.
Ez az ember önképéről szól, de az nem feltétlenül igényli új személyiségek kialakítását. Elég általános, hogy az emberek a negyvenes éveikben elkezdenek jobban odafigyelni a testükre.
Ez annak a kérdése, hogy ki vagyok én. Tisztában kell lennem azzal, hogy ki vagyok és kivé akarok válni. Ha változtatni akarok, akkor magamat kell megváltoztatnom. Rengeteg dolog van, amit nem választunk, hanem megtörténik velünk. De a többiről magunknak kell gondoskodnunk. Például Önnek magyar az anyanyelve. De megtanult más nyelveken és ma már egy olyan ember, aki három vagy négy vagy nem tudom hány nyelven beszél, nem pedig az az ember, aki csak magyarul beszél. És ez csak egy összetevő a végtelenből, amelyekből állunk. De hogyan fordítom ezt le zenére? Amikor valakinek a zenéjét hallgatom, akkor érzem azt az embert, azt a személyiséget. Mint gondolom mindenki, Ön is.
Igen. De ha egy regényt olvasok, akkor is megtörténik ez.
Nem tudom, nem olvasok túl sokat, de sejtem, hogy mire gondol. Rezonálunk a dolgokra, amelyeket befogadunk. Arra is, amire nem akarunk. Amikor észrevettem, hogy mennyire rezonál mindenki, így én is, a napi hírekre, abbahagytam a hírek befogadását. Nem nézek, nem olvasok híreket, mert az olyan reakciókat indít el bennem, amelyekre nem vágyom. Nem éri meg. Az introspektív figyelem erről szól: kontrollálni a saját rezgéseimet. Ezért zenélek, ezért kísérletezem különböző személyiségekkel.
Señor Coconutként miért pont ezt a zenei formavilágot, a latin big band-kliséket állította ennek a koncepciónak a középpontjába?
Nem mondanám, hogy ez van a központban. A központban volt, de ma már csak egy része a dolognak. A kilecvenes évek elején rájöttem, hogy milyen korlátolt a személyes zenei hátterem és ezért elkezdtem a legkülönbözőbb vad vagy fura zenékkel megismerkedni. Meg akartam tanulni küülönböző zenei nyelveket, kódrendszereket. Így jött a latin zene. Beszéltem spanyolul és eltöltöttem fél évet Costa Ricán. Rengeteg latin zenét hallgattam és a legjobban egy bizonyos formátum és korszak, bizonyos ritmusok maradtak meg bennem, a negyvenes és ötvenes évek Közép-Amerikájának hangzása. Szóval addig hallgattam és emésztettem ezeket a zenéket, amíg a részemmé nem váltak. Aztán egyszer csak elkezdtek visszafelé is jönni, belőlem kifelé.
Az első lemezét látva és hallgatva biztos voltam benne, hogy Perez Prado Havana 3 A.M. című lemezét hallotta a legtöbbször.
Igen, azt hiszem. Imádom Perez Prado-t. Megállás nélkül hallgattam és azzal a gondolattal játszottam, hogy beinjekciózom magamnak a zenéjét és ezáltal ő leszek. Azóta is gyakran csinálom, hogy ha egy zene tetszik, de nem érzem a magaménak teljesen, akkor addig hallgatom, amíg ösztönös szinten nem értem meg.
Merre tart a Señor Coconut projekt most?
Foglalkoztat a gondolat, hogy egy sötét (dark) cha-cha-cha lemezt csináljak.
Nem rémlik, hogy ennek lennek valami előképe.
Történelmileg ez a forma nem feltétlenül létezett. A legközelebb még a karibi voodoo kultúra áll hozzá. Nem feltétlenül sötét, de megvan benn a sötét energia. Így képzelem: trópusi, nyirkos, szürke az ég, nincs semmi tennivaló, csak az evés, a szex és közben esik az eső és semmi sem változik. Ezt a sötét trópusi érzést keresem. Mintha a paradicsomba lennél zárva örökre. Latin- és Közép-Amerikában, Mexikóban mindig érzem ezt a sötét oldalt is. A latin-amerikaiak a legdepressziósabb emberek a Földön, ott szedik a legtöbb anti-depresszánst, nagyon magas az öngyilkosságok aránya. Gyönyörű tájak, sötét emberek. Ez nem része az egzotikus latin-amerikai sztereotípiáknak. Aszerint mindenki folyton boldog és táncol.
Az egzotizmus és a hitelesség a világzenei ipar egyik legnagyobb ellentmondása ma. Minden előadó autentikusnak akarja mutatni magát, de egzotikus kliséknek is meg akar felelni, és ez így együtt szinte lehetetlen, de mindkettő szükséges művészileg és kereskedelmileg az előbbrejutáshoz.
Az internet korában semmi sem autentikus többé. Abban a pillanatban, ahogy kapcsolatba kerülsz a külvilággal, el vagy rontva. Ez ugyanaz, mint a világtól elzárt amazóniai törzs esete, amelyet tudósok kerestek fel és pusztán a jelenlétükkel, a külsejük, az öltözködésük keltette ingerekkel lerombolták a világtól való elzártság vélt értékét, megváltoztatták a kultúrát, amelyet tanulmányozni akartak. Ha össze vagy kötve a világgal, nem lehetsz autentikus. De nem is hiszem, hogy a hitelesség olyan őrült nagy dolog. Túl van értékelve, túl van hangsúlyozva. Egyes területeken, például a rockzenében soha nem is létezett. Amit autentikusként akarnak nekünk eladni, az már önmagában nem lehet az. Ha csak halvány fogalma is lenne a közönségnek arról – mint ahogy nincs -, hogy hogyan is működik a zeneipar valójában, azonnal elvesztenék minden illúziójukat az úgynevezett hitelességgel kapcsolatban. Minden, ami a felszínen van, csinált. Minden valakinek készül, semmi sem „hiteles”. Elfogadom, hogy gyakran őszinte művészi szándékból indul, de aztán belepasszítják sémákba. Nagyon jó példa erre a filmipar. Vegyük példának James Bondot, aki hol Nizzában, hol Rómában van, folyton rohangál a világ körül. Tegyük fel, hogy egy epizódban James Bond Panamában landol. Hogyan érzékeltessük a nézővel, hogy James Bond Panamában van? Úgy, hogy megjelenítünk egy mindenki által érthető Panama-képet, vagy legalább Közép-Amerika képet, két-három klisé túlszínezett használatával. Ha a rendező hiteles akarna lenni, akkor elmenne Panamába, és valódi helyszíneket mutatna, de az nem látszana Panamának, mert nem lenne elég karakteres. El kell túloznod, hogy a hitelesség benyomását keltsd. A zenében ugyanígy van. Señor Coconutot sokszor hívták meg világzenei fesztiválokra, ahol mondjuk mondjuk Susana Baca (perui énekesnő, korábbi interjúm vele itt) vagy más autentikus előadók előtt játszottunk. Ott olykor nekünk szegezik, hogy” ti németek vagytok és cha-cha-chát játszottok? Ez nem is valódi! Ez nem hiteles!” Szóval ha fekete lennék és kubai és ugyanezt játszanám, az hiteles lenne? Nem tudok ezekre mit válaszolni. Jó, hát német vagyok és cha-cha-chát játszom, most mitévő legyek? Ez van. Egy normális kiadó kirúgna ezzel a koncepcióval, le akarná egyszerűsíteni, mert túl zavaros. Német is, kubai is, elektronikus is, cha-cha-cha is, nehezen címkézhető. És akkor nem vagy semmi.
A címkézés elkerülhetetlen, de akaratlanul is korlátozza az alkotói szabadságot. Ha nem vagy címkézhető, nem vagy észrevehető, de ha címkézve vagy, rögtön magadra húzol egy csomó klisét, amelyek kikényszerítik, hogy megfelelj nekik.
Ez minden művészet, minden kultúra nagy problémája. Az én szememben a művészet csak indivduálisan létezik. Léteznek kulturálisan értelmezhető csoportok vagy irányzatok, mint a szürrealizmus vagy a dzsessz, de ezek is mind individuális alkotásokból állnak össze. Amit élvezel, ami hat rád, az nem az irányzat vagy a címke, hanem a konkrét egyedi műalkotás. A mi korunk szükséglete ez a definíciós kényszer, de ez semmit sem mond a lényegről. A szürrealizmus nem objektív kategória, talán egy bizonyos bizarr érzésen kívül nem mond semmit, mégis meghatátozza művészek és műalkotások megítélését, hogy ehhez az irányzathoz tartoznak-e vagy sem, vagy tartoznak-e egyáltalán valamilyen irányzathoz, vagy érdektelen kívülálók.
A festészet magányos tevékenység, a zene viszont jellemzően nem. A zenészeivel megosztja ezt a sok filozófiát amely a Señor Coconuthoz fűződik? Tudják egyáltalán, hogy mit gondol ezekről a dolgokról vagy egyszerűen csak együtt zenélnek?
Csak zenélünk. A zenéléshez nem kell filozófia, csak játszani kell, nem elemezni.
***
Señor Coconut egyébként Uwe Schmidt és rengeteg egyéb zenei projekt gazdája, mostanában Atom néven alkot a legtöbbet, legutolsó anyaga az emlékezetes című Music is Better Than Pussy. Az interjú Berlinben, egy klubkoncert előtt néhány órával készült.
Néhány kurta szó a koncertről, bár közel sem volt olyan érdekes, mint a beszélgetés. Tehát: Señor Coconutnak nem való a színpadi szereplés. Egyrészt rendkívül introvertált, gátlásos személyiség, akin látszik, hogy szívesebben zenélne egy laptoppal otthon, mint zenészekkel közönség előtt. Persze itt is laptopon zenél, ami viszont elég frusztrált helyzet, ha egyébként ütősök, vibrafonosok, fúvósok és egyéb izgő-mozgó figurák vesznek körbe, de te vagy a főnök. Egy hátul álló frontember. Maga Señor Coconut gyakorlatilag meg sem mozdult a koncert alatt, a fura helyzetet úgy oldották fel, hogy ő a többiek mögött áll, de egy kis emelvényen, ami elég hülyén néz ki. Valahogy ennek tulajdonítom azt is, hogy a fizikailag a fronton, elől álló ember, az énekes a zenekar leggyengébb tagja. Hangterjedelme még a népszerű Eurythmics-sláger, a Sweet Dreams elénekléséhez sem elegendő, még ott is trükköznie kellett néhány váltásnál, pedig annál laposabb hangképű dal nem sok van, fél oktáv sincs. Színpadi karizmája cserébe negatív. Nehéz nem arra gondolni, hogy Señor Coconut nem akarta ezzel tetézni fura színpadi helyzetét, hogy egy tehetséges énekest állít maga elé. (Vibrafonosból például két színvonalasat is talált, igaz, bőgősből, harsonásból, ütősből viszont nem.) A mintegy 250 fős klubközönség ( köztük kiskorú gyermeikem) viszont – Señor Coconut maximájának megfelelően - élvezték, nem elemezték a zenét és ezt végül is így helyes.
Néhány korábbi interjú az ugyanebbe a jelenségcsoportba tartozó zenészekkel:
Philippe Cohen-Solal (Gotan Project)
Shantel (Vincze Barbi interjúja)
Záráként a Da Da Da videoklipje Coconut-verzióban, hogy azért a német gyökeret éreztessük. Itt is Stefan Remmler énekli, mint az eredeti Trio-féle verzióban.
Utolsó kommentek