Nem feltétlen ez volt az idő legjobb kihasználásának módja, de megnéztem egy Calypso Rose-ról szóló dokumentumfilmet a Womex mellett zajló mini filmfesztiválon és ez azért pár mondatot megér.Calypso Rose-t nem olyan régen, tavaly szerettem meg, akkor találkoztam ikonikus számával, amelyet a poszt végén jutalomból meg is lehet nézni (ez volt a film főcímzenéje is persze). Calypso Rose az azonos nevű műfaj (a calypso) királynője, legalábbis Trinidad és Tobago-n (konkrétan utóbbin, mert Tobago az ő hazája), ahol egy alkalommal félig meddig hivatalosan tényleg neki adományozták ezt a címet.

A film egyik tanulsága az volt, hogy megerősítette: a calypso igen egyszerű zene. Nem rossz, hanem egyszerű, mint a fakocka. Calypso Rose maga is bemutatta ezt, de az igazi az volt, amikor a már itt futólag bemutatott trinidad és tibago-i kultúrminiszter, Winston "Gypsy" Peters rögtönzött dalban nyilatkozott a stábnak, teljesen hétköznapi mondanivalót ültetett calypso-ütemre és tényleg kész volt a dal. A kreolangol kiejtés külön segít a rímekben, úgy lehet hajlítani a szavak végét, hogy jól vagy rosszul, a végén valahogy rímelni fog, bármit is mondasz. Persze a miniszter menő calypso-énekes is egyben. (Lassan írok majd egy posztot a korményhivatalt betöltő zenészekről.)

Azért nem minden dudorászás Tobagon. A 71 éves Calypso Rose elmesélte, hogy 18 éves korában megerőszakolta három férfi, valamilyen közelebbről meg nem határozott politikai rendezvényről hazatértében. Azóta sem volt férfival, állította a film legkeményebb mondatában. Talán emiatt, talán nem, de egész munkásságának van emancipációs hatása, az ő személyén keresztül lett elfogadott, hogy nőből is lehet jó calypso-énekes és női példakép voltát erősítette a mellrákból való felépülése is.

Jutalomból itt van a videó, az Israel by Bus. Nem pont ugyanaz a felvétel, amit a legjobban szeretek, de itt legalább a hangminőség rendben van.